Elesett Vecsés, majd Komárom: elszállt a Malév, megroppant a magyarországi Nokia. Egy hét alatt elveszett több ezer munkahely, a pórul járt beszállítókkal együtt pedig akár tízezres is lehet ez a szám.

A gazdasági szabadságharc két nagy ütközeten dől el, ha jól értjük Orbán Viktort. Meg kell nyerni az államadósság elleni küzdelmet – azaz épeszű mértékre kell csökkentenünk az adósságunkat –, és a lehető legtöbb munkahelynek kell létrejönnie belátható időn belül. A kormány konkrétan megfogalmazott célja: tíz év alatt egymillió új munkahely.

Nos, ami az elmúlt napokban történt, azt haditudósítók valahogy úgy fogalmaznák meg, hogy a frontvonalból meghátrálni kényszerültek seregeink. Két emblematikus cég jelentett be komoly leépítést, az egyik – a Malév – be is zárt, de a Nokia sem lesz egy ideig gazdaságunk pillére.

Ami a legfurcsább: mintha a kormányt teljesen meglepte volna az, ami történt. Pedig a Malév agóniája évek (vagy inkább évtizedek) óta tart, a Nokiáról pedig tavaly szeptember óta tudjuk, hogy jelentős karcsúsítást hajtanak végre idén. A reakciók ennek ellenére arról árulkodnak, hogy Orbánékat felkészületlenül érték a bejelentések. Pár napra szóló mandátummal rendelkező válságstábok, munkacsoportok felállítására futotta csak, máskülönben olyan külső szemlélői a történéseknek, mint ön vagy én.

Orbán kedden, az évértékelés során a Nokiát a példaértékű együttműködést tanúsító külföldi befektetők között említette – huszonnégy órával később a finn cég 2300 ember elbocsátását jelenti be. Egy részük Szlovákiából járt át, de így is súlyos a leépítés hatása a környéken. Nehéz elhinni, hogy nem volt képben a kormányfő. Azt is, hogy a leépítés tudatában megkockáztat egy ilyen blamát: példának állítja a Nokiát, miközben ott már készül a lista a kirúgottak neveivel. Marad egy harmadik lehetőség, kármentésből emelte ki a finn társaságot, hogy az ne pakoljon össze és vigyen mindent Ázsiába. Nagy ugyanis a kísértés, a Nokiának nem úgy alakulnak az üzletei az okosmobilpiacon, mint tervezte, ezért nemcsak nálunk, de máshol is szorosabbra húzza a nadrágszíjat.

Védekezhet azzal a kormány, hogy nem rajta múlott a leépítés a komáromi gyárban? Hogyne, részben hihető is lenne. Ez esetben viszont újfent megállapíthatjuk, hogy az Orbán kormány – sem – mindenható. Még a kétharmados akarat kiterjesztésének is vannak objektív akadályai. Ennél is messzebb mutató következtetésekre juthatunk abból a megállapításból, hogy a gazdaság nem köthető gúzsba kormányzati intézkedésekkel, parlamenti törvényekkel. Ideig-óráig talán, de illúzióba ringatja magát az a kormány, amelyik elhiszi, ez az állapot örökre fennmarad. Megegyezésre van szükség, partnerségre, nem egyoldalú kormányzati cselekedetekre. Utóbbi lehetetlenné teszi a párbeszédet, ami pedig döntő egy befektetés létrejöttéhez.

Az elmúlt napok nyilatkozatai alapján van rá esély, hogy ezt Orbán is felismerte.