Vajon tisztában van-e a magyar kórházi személyzet azzal az egyszerű ténnyel, hogy a szülés akkor halad megfelelően, ha a méh oxigénellátottsága jó? Stresszhelyzetben a méh és az emésztőrendszer vérellátottsága csökken, a vázizomzaté nő, az alany „fight or flight" – küzdj vagy menekülj – reakcióval reagál.

A sokfelé elérhető szülésbeszámolók alapján korántsem tűnik úgy, hogy a hazai orvosok – tisztelet a kivételnek - bármennyire is törekednének az ellazulásra, befelé fordulásra alkalmas légkör megteremtésére. Ehelyett a szakmai protokollok szabta időkeretek között beavatkozásokkal siettetik a szülést, megjegyzéseikkel és tevékenységükkel növelik a feszültséget, amitől lassulhat, le is állhat a vajúdás. Végül - annak ellenére, hogy a szülések jelentős részének elvileg komplikációk nélkül kellene lezajlania -, valóban szükségessé válik az orvosszakmai tudás alkalmazása.

Ma Magyarországon három nőből egyen műtétet hajtanak végre, miközben a rossz ütemben haladó szülések miatt oxigénhiányos gyermekek száma nem csökken. A magyar császármetszési arány a WHO szerint is indokolatlanul magas, és akkor még nem beszéltünk a kisebb volumenű, rutinszerű beavatkozásokról. Például, aki megússza a hasi műtétet, az – Marsden Wagner, neonatológus, kutató, az „Amerikából jöttem..." című, az USA szülészeti gyakorlatával foglalkozó könyv szerzőjének kifejezésével élve női nemi szervi csonkításon esik át, holott az esetek legfeljebb ötödénél lenne indokolt a gátmetszés.

Közismert, vagy legalábbis nehezen megkérdőjelezhető, hogy ha a szülés zavartalanul, beavatkozások nélkül halad, a nő olyan életre szóló élményhez juthat, amely minden további válsághelyzetben kapaszkodót nyújt: „Ha képes voltam megszülni a gyermekemet, akkor erre is képes leszek!" Gaskin szavaival a szülés: "belső erőt és bölcsességet adhat az azt megtapasztaló nőnek."

Ha a kórház nem teremti meg a szülés zavartalan lefolyásához szükséges körülményeket, érthető, hogy a tájékozottabb párok más, intézményen kívüli lehetőségeket keresnek. Ott, ahol az alacsony kockázatú szülések mögött támogató kórházi háttér áll, az intézményen kívüli szülés, beleértve az otthonszülést is, olcsó és a testi-lelki egészség szempontjából is kedvező út, amint ezt számos statisztika is alátámasztja (az érdeklődők adatokért forgassák például Wagner könyvét). Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy még a tervezett otthonszülések 10-20 százalékánál is adódnak olyan problémák, amelyek meghaladják a segédkező bábák lehetőségeit.

De a szakszemélyzet épp azért van ott, hogy felismerje a fenyegető veszély jeleit, telefonáljon a kórházba, így az orvosok már felkészülve várják a beszállított anyát. A szülésnél is előforduló villámcsapás-szerű balesetek, amelyek a hazai otthonszülést reflektorfénybe állították, az intézményen kívüli és a kórházi szülést egyaránt és a legtöbbször kivédhetetlenül sújtják. A szülésbe bele lehet halni – ezzel minden szülő nőnek, minden korban szembe kell néznie.

Annak ellenére, hogy a tervezett otthonszülés megfelelően szűrt csoportnál biztonságos választás, Magyarországon csekély a tervezett otthonszülések száma, a nők mintegy 0,2 százaléka választja ezt a lehetőséget. Pedig kitűnő bábáink vannak, élükön Geréb Ágnessel, aki nemzetközileg magasan jegyzett szülész-nőgyógyász, pszichológus, és 3500 egészséges babát segített világra.

A támogató kórházi háttér viszont nem létezik, és ez okozta a magyar otthonszülés kriminalizálódását. Ha a média számára az otthonszülés csak a kórházba szállításokon keresztül jelenik meg – ami pedig, ahogy a fentiekből is látszik, teljesen szokványos –, és az orvostársadalom jelentős része mindent megtesz azért, hogy az intézeten kívüli szülést, beleértve még a születésházakat is, kockázatosnak állítsa be, akkor nem csoda, hogy a közvélemény szemében az otthonszülő felelőtlen, ön- és közveszélyes figura, Geréb Ágnes pedig sarlatán.

Az otthonszülők alacsony száma nem jelenti azt, hogy a magyar nőkben ne lenne igény az intimitást, ellazulási lehetőséget nyújtó légkörre szülés közben. De ezt az igényt láthatóan elnyomjuk. Mi, magyarok hozzá vagyunk szokva a kórházi körülmények közt különösen gyakori bántalmazási és megalázási formákhoz, a gúnyos megjegyzésektől a fizikai erőszakig (l. az Eurobarometer friss kutatása), és szívesen vesszük, ha mások vállalják a felelősséget helyettünk. A magyar kórházak többsége pedig kész arra, hogy megkíméljen bennünket az önálló döntés felelősségétől. (Persze ez nem feltétlenül magyar sajátosság, amint azt a közel harminc éves, de ma is aktuális Monty Python film, Az élet értelme zseniálisan illusztrál: „És én mit csinálják?" – kérdi a széttárt lábakkal szülőágyra szegezett, gépekkel körülbástyázott anya. A válasz: „Semmit kedvesem! Magának nincs képesítése. Bízza ezt ránk!").

A valóság nem sokban különbözik az abszurd vicctől.

Természetesen vannak olyan kórházak, ahol a személyzet megkísérli megteremteni a háborítatlan szülés feltételeit, de ez egyelőre nem jár alanyi jogon. Kár. A szülés tudatformáló esemény, és nem csak a szülő nő számára az. „Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz. (...) A méhösszehúzódások észrevétlenül jönnek, felerősödnek, amíg nevetségessé nem válik mellettük bármilyen más munka, amit valaha is egyedül végeztünk. A szülés elhallgattatja énünket..." – írja Penny Armstrong A születés művészete című könyvében. Geréb Ágnes így folytatja ezt a gondolatmenetet: "A háborítatlan szülés valódi 'más állapottal' – megváltozott tudatállapottal, transzcendenciával jár, amelybe nem csak a vajúdó, hanem menthetetlenül minden jelenlévő belekerül. (...) Ebből merít az újszülött, és meríthet minden jelenlévő életre szóló tartalékot."

Üldözés helyett tehát tisztelnünk kellene az otthonszülőket. Akik felvállalják, hogy a felelősség a gyermek életéért nemcsak a kórházi elbocsátástól az övék, hanem onnantól kezdve, hogy döntöttek a gyerekvállalás mellett. Akik a technológiaközpontú társadalomban még mindig hisznek a testükben, és megtesznek mindent azért, hogy a szülés nehéz munkáját ne másra hárítsák, hanem maguk hajtsák végre. Akik tudják, milyen hatalmas erőt ad a szaksegítséggel kísért, tehát biztonságos szabad szülés, és nem szeretnék azt elveszíteni. Jelentős részben nekik köszönhető a kórházi személyzet szemléletének egyre érzékelhetőbb változása, ami lehetővé teszi, hogy a nők ne krízisként éljék meg a szülést, hanem örömteli, sorsfordító élményként.

A szerző viselkedéskutató