Ha jól értem ennek a klasszikus elvnek az érvényesítését véli szolgálni az a (meg nem nevezett, de nyilvánvalóan „magas” helyről származó) elképzelés, hogy az orvosegyetemek betegellátó osztályait, a „klinikákat”, vagyis a gyakorlati képzést, külön kell választani a „valódi” egyetemi oktatás színtereitől, az elméleti intézetek tantermeitől és kutató laboratóriumaitól, ami ellen az orvosegyetemek (megfelelő érveléssel, Ö.Z. 2013-12-31. Nol.hu) tiltakoznak. Jogosan. Ez a változtatás ugyanis az autonómiát (tovább) szűkíti, miközben a központi „lenyúlás” lehetőségeit könnyíti. Viszont sem oktatási sem betegellátási előnyt nem ígér. Való igaz, hogy a Magyarországon száz éves orvosegyetemi modell reformra vár, de a probléma ilyenforma leegyszerűsítése nem megoldás.

Változtatásokra azért van szükség, mert az utóbbi két évtized mind a betegellátásban, mind az oktatásban, olyan új eszközök és ismeretek használatát tette mindennapossá, amelyek a régi struktúrában már nem helyezhetők el. Ezt tekinthetjük objektív oknak. A betegjogok kiszélesedését, illetve másik oldalról, az oktatás eredményessége iránti fokozódó igényt (egyebek mellett a magas tandíj miatt), tekinthetjük szubjektív szükségnek. Csodálatra méltó, hogy a Semmelweis Egyetem XIX. század végén tervezett és a Pál utcai fiúk (vagy a vörös-ingesek) grundjain, a XX. század első éveire fölépített műremek épületek, mindmáig jó helyet tudnak adni képzésnek, és gyógyításnak egyaránt. A csoda része az is, hogy a folyosók, a kórtermek és a kertek harmóniája nyugalmat és biztonságot ígér betegnek, nővérnek, orvosnak, - dacolva évtizedek hozzá nem értő, percérdekeket szolgáló dúlásaival.

A betegellátás újdonságát két új „műfaj” jelenti: az egyik a (világszerte) sürgősségi osztálynak nevezett egység, mindennemű páciens első jelentkezésének helye, komplett diagnosztikai fölszereléssel. (a tudomány mai szintjén ez azt jelenti, hogy az estek 95%-ában 1-2 órán belül biztos diagnózist állítanak föl.) A másik az intervenciók (műtétek) elvégzésének helyszíne, a hozzá tartozó (peri-intervenciós) háttérrel, intenzív terápiás és egyéb betegmegfigyelőkkel és (szigorúan) egyágyas betegszobákkal. Tudni kell, hogy a műtétes szakmák fejlődése az „egynapos ellátások” irányába fejlődik, vagyis a reggel érkező páciens a beavatkozások mind nagyobb százalékát követően, otthon töltheti az éjszakát. A fejlett egészségügyi rendszerekben a páciensek közel 80%-a ezekben a struktúrákban (fölöttébb komfortos viszonyok között) nyeri vissza egészségét. Mindez új struktúra nélkül megoldhatatlan.

Az orvosképzésben valóban elkülöníthető az alaptudományok (élettan, anatómia, biokémia, bioetika stb.) elsajátításának időszaka, azonban ennek oktatás-szakmai előnyei nem lennének. A klinikai tárgyak elméleti és gyakorlati oktatását viszont biztosan jobb egyazon intézetben hagyni. Míg az új gyógyító műfajok (sürgősségi orvoslás illetve egynapos műtét) interdiszciplinárisak (azaz minden szakmát felölelnek), a szakorvos képzéshez (ami egyre inkább kizárólagosan lesz egyetemi feladat), nélkülözhetetlen a (szakmák szerint lebontott) klinikai rendszer. Bonyolítja a helyzetet, hogy bizonyos új módszerek (éppen a rendkívül jó eredményeket ígérő „robot” – sebészet) szintén interdiszciplináris. Vagyis ugyanazzal a robottal lehet sebészeti, urológiai vagy nőgyógyászati műtétet végezni. Az ilyen szakemberek képzése (Európa-szerte) külön erre a célra létrehozott és fölszerelt iskolákban történik. Remélhető, hogy Magyarországon is (belátható időn belül) létesül majd ilyen intézet.

Addig, amíg a szükséges (és korántsem annyira költséges) nagy átalakításra nincs politikai szándék, jobb mindent megőrizni, főként és mindenekelőtt az egyetemi autonómiát! Persze, finoman, „megőrizve- újítani” mindig lehet, és általában érdemes is. Azonban a takarékosságnak álcázott pénzelvonás nem jó tanácsadó.