Bár mondhatnám, hogy megtudtunk valami érdemlegeset az PM-s Karácsony Gergely, az LMP-s Komlósi Csaba és a fideszes L. Simon László kultúrpolitikai vitájából. Az egyik az einstandolás magasművészetével vádolja a másikat, amaz pedig a szakma és a függetlenség sehova sem fejlődő mantrázásával lő vissza...

És tudjuk is, hiszen az elmúlt időszak alatt nyilvánvalóvá vált: a kultúra a Fidesz számára ugyanúgy az osztogatás terepe, ahogy a föld vagy a trafik, csak a nagyságrend kisebb. Hiszen lehet szükség a Magyar Művészeti Akadémiára, csak nem ilyen túlsúllyal, és pláne nem akkorával, amilyenné a majd következő ciklusban nőheti ki magát.

De az igazán fájó gondolat mégis Komlósitól hangzott el: mivel nem készülnek kormányzati szerepre, így a kultúra nem került be azon fókusztémák közé, amelyeket programjukban kiemelten fontosnak tartanak.

Nincs ezzel egyedül, mert a választási programjában a Fidesz–KDNP sem írta bele a kultúra szót, pedig ők másra se készülnek, csak kormányzásra. Utóbbiak részéről ez némiképp érthető is, hiszen ugyanazt az osztogatást kívánják majd folytatni, csak lendületesebben. Lesz a virágzó nemzeti kultúra és a sorvadó többi, ha nem képes idejében betuszkolni magát a védőernyő alá. Vagy megalkuvással, vagy hízelgéssel, vagy a teljes behódolással.

De hogy a reménybeli kormányváltóknak sincs erről mondandójuk, az már szebb öngól. Tudom én, hogyne tudnám, hogy a kultúrával látványosan csak veszíteni lehet, ha mond az ember valami orbitális vagy csak közepes hülyeséget, másnap halomnyi alanyi költő kezd éhségsztrájkba a székház előtt. Meg aztán mifelénk az emberek többsége (54 százalék) nem is érintkezik ezzel a valamivel, és csupán hét százalékuk rendszeres és intenzív kultúrafogyasztó. Vagyis ez nem hoz voksot, csak szégyent.

Persze egy politikustól elvárnánk, hogy legalább az utca végéig ellásson, és talán azzal is kalkuláljon, hogy a program, na jó: vízió még nem kér pénzt. És ha nincs még elképzelés se, akkor mire szavazzunk? Arcra? Mert igen, nem túl látványos valami ez a kultúra, de kétségtelenül a társadalom egyik kötőszövete. A malter sem látszik a házban, de ha kivakargatjuk, hirtelen nagyobb gondunk is lesz a gázszámla kifizetésénél. És igen, ha jól gazdálkodunk vele, akár felhajtóereje is lehet. Számokban is kifejezhetően.

De hát miért is akarnánk egy boldogabb országban élni? Ahol csak a sznobok tudják a Nemzeti Színház igazgatójának a nevét, mert igazából mindegy is: a teátrum úgyis a maga útját járja. Nem kacsint ki sem a fenntartóra, sem a fennvalóra. Ami néha ugyanaz. És ez csak egy példa. Gondolkodni, tervezgetni nem szégyen, mondanám tehát a kormányzati szerepre vagy arra sem készülőknek. Macerás, de jól fest az önéletrajzban. De csak így léphetünk a nulláról az egyre. Már ha egyáltalán lépni is akarunk bárhová. S nem csupán pózolni a rajongók szűk köre előtt.