Az ökörségek is előbbre visznek
A magyar holokauszt emlékét ez a banalizálódás nem fenyegeti. A történet aktuális leágazódásai máshol sem tűnnek el az aktuális médiából, de azt nem uralják. Előbukkan néhány mélyen idős háborús bűnös (egyébként ma már leginkább nem németek, hanem magyarok, ukránok, horvátok, litvánok), folynak perek műtárgyakról állami gyűjtemények és az egykori tulajdonosok leszármazottai között, de hát ezek olyan távoli visszhangjai e XX. századi alaptörténetnek, hogy belőle az egykori alapvető humán, erkölcsi és politikai robbanás igazán talán már rekonstruálhatatlan. Egyre nehezebb annak esetleges tanulságait, kötődéseit a modern élethez szervesen felmutatni. Ha jól értem, a nemzetközi holokauszt pedagógiának ez most alapkérdése.
Magyarországon ez a kérdés – különlegesmódon – él, és láthatóan a következő években élő is marad. Persze nem azért, mert az itteni közgondolkodás azt különösképpen szervesítette volna. Nem azért, mert azt más államokhoz, köztörténetekhez képest sikerült volna lebontani, személyesebbé tenni, s ezért a közvélemény könnyen reagál.
A holokauszt emlékét itt ilyen intenzíven, kiterjedten és messziről láthatóan szinte kizárólag a jelenlegi kormány memóriapolitikája tartja életben. A maga módján Európában szinte unikális formákban, bizarr és a szakirodalomhoz képest védhetetlen állításokkal és történelemértelmezésekkel. S ez azután életre kelti a történetet, megtölti a mai világgal. Tisztességes gondolkodó ember nem maradhat távol a vitától. Máshol a progresszív oldal csak próbálkozik azzal –egyébként nem túl sikeresen –, hogy a frissebb európai identitásokba beépítse a vészkorszak megélhető tanulságait. Az Orbán-rezsim ezt simán megoldotta. Elég volt néhány ökörség, és a fél világ felcsattant.
Magyarország hagyományosan ritkán éri el, hogy a világsajtó a belpolitikájával foglalkozzon, de most megint egyetlen karcsapással sikerült. S itthon is a vészkorszak, amely néhány ezer család személyes történeteiből, magánmitológiájából egyre kevésbé tudott kitörni, hirtelen közüggyé vált. A vita egyébként Magyarország politikai-morális megítélésén nem változtat. Ellenkezőleg, teljesen beleillik az utolsó években a világban összecementeződött Magyarország alapképbe. Igaz, tömérdek külügyi próbálkozást, nagyköveti tiltakozó levelet, fizetett lobbi-erőfeszítést nulláz ismét le. De hát közben segít a progresszív holokausztpedagógiának.
Van mivel küzdeni. Igazi történettudományi kihívásról szó sincs. A dolog meg van kutatva, az összes közvetlenül érintett fő német már évtizedekkel korábban nyilatkozott. Veesenmayer, az 1944-es német helytartó már Nürnbergben, a háború után. Ahol is vallomásában persze nem azt mondta, hogy neki nem volt köze az egészhez, hanem azt, hogy 8 hét alatt a nagy deportációt csak a magyar apparátusok közreműködése tette kivitelezhetővé vagy lebonyolíthatóvá. Az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-perben a vádlott szintén részletesen, egy német rendőrtisztviselő precizitásával bizonyította ugyanezt. 1997-ben Stuttgartban publikálták Hitler katonai utasításait, és köztük az 1944.március 12-re datált „direktívát” Magyarország megszállásáról. 1994-ben megjelent Braham nagy amerikai monográfiája, a 2000-es évek elején pedig a német elemzők legfontosabb dolgozata (Götz Aly és Gerlach Christian nagy munkája), Az utolsó fejezet a magyarországi zsidóság megsemmisítéséről. (Mindkét munka magyarul is hozzáférhető.) Ezek egyike sem állítja, hogy Magyarország szuverenitása nem volt korlátozott, de részletesen bemutatják, nem tudom másként nevezni, a magyar hatóságok lelkesedését a javasolt projekt iránt. Kivételek persze voltak. Születtek minderről magyar feldolgozások is, Ránki György úttörő művétől, az 1944. március 19-től Ungváry Krisztián különféle dolgozataiig. S a magyar kormánynak sikerült, ami ezeknek sohasem. Állításaikkal szemben, néhány végiggondolatlan, nem megkutatott és szaktudományosan védhetetlen kijelentéssel kihozni a történetet a könyvtárakból. Mint oly sokszor, persze nem ezt akarták, de ez jött ki belőle. Lám, az ostobaság lehet társadalomnemesítő.
Egyébként Götz Alyék részletesen azt is bemutatják, hogyan akarták a német politikai tervezők a sok százezer zsidó hátrahagyott személyes ingóságaiból a magyar közvélemény politikai lojalitását megvásárolni, a kitartásért az utolsó percig. Ami ugye, amúgy egyébként igen különböző formákban, bár az oksági összefüggéseket senki sem vállalta, a többségnél sikerült is. Az esetleges 1944-es közvetlen érintettséget az esetlegesen haszonélvező családokban mára már sikeresen elfelejtették, de a zsigeri memória, gondolom, azért sokfele működhet.
Emlékszem, néhány éve, amikor leváltották a Páva utcai központ igazgatóját, a kiállításszervezőket egy másodosztályú, kultúrával, identitással, emlékezettel egyébként sohasem foglalkozó második vonalbeli kormányzati tényező kioktatta, hogy túl sokat foglalkoznak a magyar felelősséggel. Sokan vettük, hogy baj van, de még igazgatási túlkapásnak, egy különlegesen erőszakos hírben álló emisszár önkontrollhiányának tulajdonítottuk az esetet. Hiszen a civilizált világban nem így intéznek el ilyen dolgokat. S a felelősség mértékéről, az egyes döntések eredetéről, formáiról az adott korszakban egyébként miért ne lehetne vitatkozni. Persze nem egy igazgatásszervezővel. A Horthy-újraértelmezési kísérlet (azt hiszem, még Schmidt Mária copyrightja a 90-es évekből) azonban még a 2000-es években sem volt komoly identitásszervező a jobboldalon. 2008–2010-es jobboldali radikalizmusméréseimben Horthy emléke egyáltalán nem tartozott – tulajdonképpen bennünket némileg meglepve – a jobboldal utcai történelemfelfogásának kemény magjához. S akik jó szívvel emlékeztek (volna) Horthyra, azok, ugye, nem zsidómentőként ünnepelték. S azt mégsem hihetjük, hogy potenciális szoborállítói, vagy ebben az ügyben a Szabadság téri református templom úttörői titkos filoszemitaként személyében mindenekelőtt egy másik filoszemitával rokonszenveznének. (Egyébként, ha Horthy saját kezűleg nem volt is talán tömeggyilkos, de magát antiszemitának vallotta folyamatosan.)
A szuverenitáskérdés, Orbán politikai világképének egyik kulcseleme, ami ezt a történetet is átszínezi, persze nem elhanyagolható, másodlagos ügy. A XX. századi Közép-Európában a szuverenitásokat sokféleképpen korlátozták. 1944–45-ben is. Ezen nincs sok vitatkoznivaló, így ez közhely. De ebből még nem következik, hogy mindegy lenne, milyenek voltak ezek a korlátok, s hogy érdektelen lenne, hogyan kezelték e helyzeteket a kormányzó nemzeti elitek. Hiszen a kollaboráció és a passzív/félaktív ellenállás formái éppúgy számtalanok, mint az aszimmetrikus, mindenkit letaglózó vagy az együttműködés különböző formáira építő dominancia. Ha ezeket tudatosan összekeverjük, értelmezhetetlenné tesszük saját múltunkat is.
Egyébként fogalmam sincs arról, mi történik majd a számtalan állami forrásból kivitelezendő idei itthoni holokausztkiállításokkal. A képanyagból kiretusálják a csendőröket? A MÁV-tehervagonokra ráfestik a Reichsbahn logóját? A Klauzál téren a gettó felé terelt, utolsó kispárnájukat a fejükön cipelő öregeket, nőket bámuló utcasarki kíváncsiakat levágják a fényképekről? Ha nem, hova lesz a frissen forgalmazott laboratóriumi szuverenitáskép? Ha igen, a tiltakozás a nyilvánvaló hamisítások ellen tovább folyik egész évben. Ebből az egészből a szervezők csak rosszul tudnak kijönni.
S közben ez a kormányzati történelemkép folyamatos magyarázkodásra készteti az állami propagandistákat külföldön. Különösen ott, ahol a kintieknek közvetlen gazdasági, stratégiai érdekeik nincsenek, mint az amerikai szcénán. S ott még tovább szűkíti a magyar politikai mozgástereket.
A tavaly publikált, közfigyelemnek örvendő, bár sokat vitatott, az amerikai zsidóságról szóló Pew alapítványi kutatásból az derül ki, hogy ma a holokauszt az amerikai zsidóság legfontosabb identitási eleme. Arra a kérdésre, hogy „mit jelent ma az ön számára a zsidóság amai Amerikában?”, 73 százalék válaszolta, hogy a holokauszt emlékezete, és további 69 százalék beszélt „erkölcsös életről”. 56 százalék választotta az igazságosságot és az egyenlőséget.
Lehet, hogy itthon majd valakik büszkék lesznek arra, ha valamilyen amerikai zsidók Orbánékkal mint önfelmentő kollaboránsokkal riogatják a gyerekeiket. De tekintettel a nemzetközi erőviszonyokra, azért azt mégsem hiszem, hogy a Külügyminisztérium erről álmodik.
A vita közben aktivizálja a történészeket, élesebbre állítja a vészkorszak képét Magyarországon, mozgósítja a progresszív közvéleményt. Sebeiket mutogató túlélők, szorgos kelet-európai antifasiszták és nemzetközi memóriamozgalmak erre soha nem lettek volna ilyen intenzitással képesek. Úgy látszik, az ökörségek is előreviszik a világot.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
