Államcsíny ennek értelmében nem történt Magyarországon az elmúlt években, hiszen Orbán Viktor és az általa vezérelt Fidesz demokratikus választások eredményeként jutott hatalomra. (Még ha „csak” 52 százalékos szavazattöbbséggel is, ám ez a sajátos választási matematika szerint kétharmados mandátumtöbbséget eredményezett az Országygyűlésben.)

E parlamenti minősített többség tette lehetővé a 2010-ben hatalomra került politikai elit számára, hogy „jogállamcsíny” útján számolja fel mindazokat a jogállami jellemzőket, demokratikus garanciákat, amelyeket a rendszerváltás óta mindegyik kormány és mindegyik kormányzó párt tiszteletben tartott. (Horn Gyula MSZP-je és Kuncze Gábor SZDSZ-e még akkor is tiszteletben tartotta ezeket a jogállami követelményeket, amikor koalíciójuknak meglett volna az ereje és kétharmados parlamenti szavazattöbbsége a jogállamiság saját aktuális igényeiknek megfelelő korlátozásához vagy csak éppen átformálásához, újraértelmezéséhez. Nem tették.)

Jogállamcsíny zajlik Magyarországon 2010 óta folyamatosan, újabb és újabb szakaszokkal, fejezetekkel, a pártpolitika által uralt (mi több: közvetlenül befolyása alá vont) közigazgatással, rendészettel, bűnüldözéssel, médiával, nyilvánossággal, oktatással, kultúrával, állami vagyonkezeléssel és gazdaságirányítással. Az igazságszolgáltatásra ma még indokolt gyengébb jelzőt használni: az Alkotmánybíróság vonatkozásában ugyan az „elfoglalt” jelző a megfelelő, a bírósági szervezet függetlensége tekintetében azonban a „vezetők befolyásolására törekvés” a helyes kifejezés.

A „jogállamcsíny” azt jelenti, hogy a politikai hatalom magával a joggal heréli ki a jogállamiság garanciarendszerét, magával a jogalkotással teszi lehetővé mindazon jogalkalmazási gyakorlatok kialakulását, amelyek aztán többszörösen és többkörösen is kiverik a jogállam biztosítékait. Már ameddig vannak egyáltalán biztosítékok és léteznek aktorok, akik észlelik a jogállami normasértést. Mert az erre szolgáló intézményeket a pragmatikus diktatúra már személyi úton elfoglalta és intézményileg vazallussá tette: Állami Számvevőszék, Költségvetési Tanács, Alkotmánybíróság, alapvető jogok biztosa, Országos Választási Bizottság, Magyar Nemzeti Bank, Legfőbb Ügyészség, Országos Bírósági Hivatal, Gazdasági Versenyhivatal.

Kezdődött a visszamenőleges hatályú jogalkotással (például a végkielégítések pótlólagos megadóztatásával, már megállapított nyugdíjak korhatár előtti ellátássá változtatásával, a magán-nyugdíjpénztári jogviszonyok utólagos megváltoztatásával), folytatódott a személyre szabott jogalkotással (például lex Szász, lex Borkai stb.) és a hatályos jogszabályszövegek megállapítását a számítógépes rendszerekre bízó salátatörvényekkel, a módosítások módosításait produkáló koordinálatlan és áttekinthetetlen ad hoc kodifikáció eredményezte jogbizonytalansággal, továbbá a jogrendszer koherenciáját szétverő „azonnali jogalkotás” általánossá válásával.

Ez utóbbi az egyéni képviselői törvényjavaslatok túlsúlyát és a mindenféle kontrollmechanizmust kizáró 48 órás jogalkotás tipikussá válását jelenti. (Egyik nap este benyújtja a kormánypárti képviselő sürgősséggel a törvényjavaslatot, másik napon már döntenek a tárgysorozatba vételről, majd lezajlik az általános vita, harmadik napon a részletes vita és határozathozatal! Az ilyen jogalkotási eljárás semmire nem jó, semmitől nem tudja megvédeni a jogalkotást, csak és kizárólag a politikai akaratnak közvetlen, gátlástalan és korlát nélküli jogi köntösbe bújtatására alkalmas.) Külön produktuma a magyarországi jogállamcsínynek az alaptörvény és annak módosításai.

Magyarország alaptörvénye látszólag tartalmazza mindazon fejezetcímeket és tárgyköröket, amelyeket egy jogállami alkotmány tartalmazni szokott Európában, s mégis, ha a mondatok mögé tekintünk, olyan rendelkezések halmazát látjuk, amelyek még látszólag sem felelnek meg az európai alkotmányosság tartalmi követelményeinek! A magyar alaptörvény preambuluma (Nemzeti Hitvallása) és Alapvetés című fejezetének különösen az U) jelű pontja hemzseg az ideológiai, politikai, erkölcsi, hitéleti és történelemszemléleti tételektől, amely elvek és nézetek választása vagy elutasítása amúgy mind-mind a polgárok szabadságjogainak körébe tartozna.

Alkotmányjogi szempontból kifejezetten csak alpárinak minősíthető az, hogy aktuális politikai ellenfelet minősítenek alkotmányba foglaltan örök időkre hazaárulónak, bűnözőknek, s lebegtessék szükség szerinti ideig egy ellenzéki párt jogi legitimitását. Az alaptörvény tételes szabályai is számtalan jogállamromboló intézményi rendelkezést tartalmaznak, így például az Alkotmánybíróság hatáskörének erőteljes csorbítását, a bírósági szervezet autonómiájának korlátozását; s már tervezik 2014-re a népszavazás mint hatalmi ellensúlyintézmény ellehetetlenítését az 50 százalékos érvényességi küszöb bevezetésével.

Az alaptörvény egytől ötig számú módosításai több olyan rendelkezést illesztettek az alkotmányba, amelynek egyetlen funkciója az, hogy az Alkotmánybíróság ne vizsgálhassa e szabályok jogszerűségét – így silányul az alaptörvény az éppen aktuális politikai szándékok eszközévé. (Ezért emelkedett alkotmányos szintre „a házasság mint a család kizárólagos alapja” tétel vagy a családi gazdaságok sarkalatos törvényben szabályozásának követelménye, valamint a Politikatörténeti Intézet Levéltára államosításának problematikája. A „bevett egyházak” állami elismerésének rendszerét is azért foglalták az alkotmányba, hogy az azt leíró törvény alkotmányosságát ne lehessen vitatni. Az egyetemisták röghöz kötéséből, a hajléktalanok közterületi kiűzéséből szintén azért kellett alkotmányos szabályt kreálni, hogy ne ütközzön az alaptörvény más, általánosabb rendelkezéseibe.)

Egy diktatúra számára minden olyan jogállami intézmény akadályt jelent, amely mások akaratának artikulálására (is) szolgál. Ezért nincsen az orbáni Magyarországon érdekegyeztetés, szakmai jogszabály-előkészítés, többpárti egyeztetés, független közmédia, önkormányzatiság és autonóm civil szektor. Csak az állami hirdetésekkel szponzorált kormánybarát sajtó és média, a kormányzati megrendelésekkel kistafírozott cégek, állami juttatásokban részesülő földhasználók, trafikok, játékterem-üzemeltetők; a támogatásokkal életben tartott baráti civil szervezetek (stratégiai partner a hivatalos nevük) hálaimája és békemenete jut el az állami nyilvánosság fórumaira.

A jogállamiság egyik legfontosabb követelménye az állam hatósági jogalkalmazó és igazságszolgáltató tevékenységeinek teljes függetlensége (elválasztottsága) a politikai hatalomtól. (Magyarul: a törvény előtti egyenlőség.) Ennek két garanciája lenne: 1. a jogalkotásból száműzni a politikafüggő jogalkalmazás feltételeit (például előzetes hatásvizsgálattal és a jogszabálytervezetek nyilvánosságával, valamint a tervezetek társadalmi véleményezéséről szóló törvény betartásával); 2. a jogalkalmazásból száműzni a mérlegelési jogkörök politikafüggő gyakorlásának lehetőségét (például a „bizalomvesztés” törlését a felmondási okok közül a közszférában).

Sajnos az orbáni diktatúra ebben az alapvető két kérdésben kizárólag olyan lépéseket tett – az erős, egységes, centralizált állam jegyében –, amelyek az uralkodó politikai akaratot automatikusan állami érdekként jelenítik meg, s a lehető legdirektebb módon jogszabályba is foglalják. Így lesz Orbán Viktor és vazallusainak akaratából törvény; s így születnek egyedi hatósági határozatok a kormányzó párt direkt politikai érdekeinek megfelelően. (Példa erre az ellenzéki polgármesterjelölt választási kampányban történő ügyészségi meghurcolása vagy az ellenzéki győzelem után elrendelt teljes választásismétlés olyan okból, amely miatt még sohasem ismételtettek meg választást, és a pályázati nyertesek kiválasztásának politikai orientálása is idesorolható.)

A magyarországi jogállamcsíny 2010 és 2013 között kisajátította, megszállta, legyengítette és saját képére formálta azokat az ellenőrző, ellensúlyozó intézményeket, amelyek a politikai állam túlhatalmát lennének hivatva korlátozni. Ezen korlátok helyreállítása és tartalommal újratöltése lesz az elsődleges feladat Orbán vezér bukása után. Még akkor is, ha e túlhatalmak nagyon-nagyon jól jönnének a hatalomra kerülő új politikai elit számára – talán majd éppen a Fidesz várhatóan dühödt és borítékolhatóan semmibe nem beletörődő ellenségképzésével és konfliktusgenerálásával szemben! Mert a jogállam nem csupán taktikai eszköze, hanem stratégiai fontosságú mellőzhetetlen kerete a demokratikus államhatalomnak.

A szerző jogász

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.