Először is köszönöm a figyelmüket és szeretetüket. Írásaimra sok visszajelzést kapok szerte az országból, s jólesik, hogy az olvasók hétről hétre milyen hűségesen követik kétfejű verebem immár három éve tartó repülését. Pedig én mondom, e szegény kis madárkának furcsa útjai vannak, olykor nem is tudom, merre tart, de azt látom, hogy becsülettel próbál fönnmaradni a levegőben.

A követhetetlen kelet-európai szélirányok közepette egy verébnek nincsen könnyű dolga, s akkor még nem beszéltünk az eget újabban uraló tolvaj szarkákról, megkergült turulokról, kivagyi pávákról, nemzeti csalogányokról, erőszakos héjákról, a magyar történelmi ornitológia megannyi díszpintyéről. Kapkodom a fejemet, hogy mi minden történik velünk, s gondolkodom, mivel is érdemeltük ki őket, ezeket a tolvajokat, megkergülteket, kivagyikat, nemzetieket, erőszakosakat. Kevéssé vigasztal a tény, hogy ők igazából mi vagyunk: mi mindannyian, akik az országban együtt élünk. Uraink belőlünk nevelődtek ki. Általunk lettek nagyok. Attól félek, ha e két részre szakadt országban az egyik politikai tábor eltűnne hirtelen, akkor a magára maradt, megdöbbent ellentáborban azonnal megindulna a bomlás és bomlasztás. Kettérepedne az az egyetlen tábor rögvest, mert az éltető gyűlölködés olyasmi nekünk, mint szerencsés demokráciákban a levegő.

„A politikát sem kerülhetem ki. Körülöttem bűzlik, zajong, lármázik, ígérget, fenyegetődzik, hazudozik. Megromlott, önérdekű emberek intézményesülésének, hatalmának van alárendelve minden, és ezeket az embereket némelyek nemcsak eltűrik, de egyenesen dicsőítik.” Ezt egy nagy magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémiába beválasztott Oravecz Imre, a Kaliforniai fürj című, kiemelkedően jelentős nagyregény szerzője nyilatkozta lapunknak csaknem három éve. S milyen igaza volt. De mennyire igaza lesz 2014-ben, amikor a politika turbófokozatba kapcsolva „bűzlik, zajong, lármázik, ígérget, fenyegetődzik és hazudozik” majd a voksainkért cserébe.

A másik személyes megjegyzésem válasz arra az örök olvasói kérdésre, hogy a Kétfejű veréb írásai „igazak-e”. Tényleg megtörténtek velem? Egyszer és mindenkorra itt a felelet: igen, igazak. Nem tagadom, olykor kiszínezek ezt-azt. Teszek ide-oda egy kis púdert, vagy két-három valós történetből csinálok egyet. De annak semmi értelme nem volna, ha ezeket a történeteket én agyalnám ki az íróasztalnál. A fikciót meghagyom a regénynek. Amit ide írok: újságcikk. Ide nem akarok kitalálni semmit, nem is volnék rá képes. Tudnék olyasmit kieszelni, hogy egy miniszterelnök fényes nappal elrabol háromezermilliárd forint nyugdíjvagyont, s nem lecsukják érte, hanem lassan újraválasztják? Kitelne tőlem olyan abszurditás, hogy egy lelkész-miniszter egy fővárosi luxushotelben rendezett díszvacsorán a szegénységről papol nélkülöző gyerekeknek? S arra biztatja őket, hogy a gyerekeiket majd ők is a Hiltonba vigyék? El tudnám hitetni, hogy az idézett Oravecz Imre decemberben belép a fenyegetőző és hazudozó hatalom által vezérelt Magyar Művészeti Akadémiába, s ezért mostantól havi bruttó százötvenezer forintot kap? Meg tudnám magyarázni, miképpen kerül egy kaliforniai fürj a kivagyi magyarkodó pávák és nemzeti csalogányok közé? Ugyan, dehogy. Nem tudnám. De azért jövőre folytatom. Találkozunk keddenként ugyanitt.