Most írjunk valami vicceset? Az idén 365 napon át a kormányzó hatalom tett róla, hogy ehhez ritkán legyen kedvünk. Az internetes mémgyárak kivételével a politikai humor is kihalóban van a közéletünkben. Helyette a politika maga lett a humor. Nem kell vicceket gyártani, mert a politikusok tettei és mondatai önmagukban is elegendőek a röhögéshez. A hatalom buta gőgje és az ellenzék csetlése-botlása szinte fölöslegessé tesz minden további feldolgozást. De ilyen mennyiségben kinek van kedve nevetni a saját sorsán, a saját országán? A szánalmasan nevetségesnek van az a mennyisége és foka, amely már inkább siralmas. Ebbe a siralmasságba menetelt bele mind mélyebbre az ország Orbán második kormányzása alatt.

Amin először nevettünk, arról rövidesen mindig kiderült, hogy nagyon is komoly. Emlékezzünk csak a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatára. Szörnyülködtünk, de nevettünk is rajta. Ma már örülünk, hogy nem kérdezik ki a gyerekünktől az iskolában erkölcstanórán. Schmitt Pál szánalmas vergődését látva azt hihettük, hogy ez a hatalom a saját röhejességébe fullad majd bele.

Ma pedig már elsőre elhinnénk, ha meglátnánk a hírt, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avatta volt elnökünket. Miért is ne? Hiszen a szemünk előtt válik valóra naponta a lehetetlen. Megszokottá vált az abnormalitás, dumaszínházzá a közbeszéd. A történéseknek csak Orbán és köre fantáziája szab határt. Márpedig az elég élénk.

Január elseje csak 2014 kezdete lesz, az valójában később derül ki, hogy elkezdődik-e tényleg egy új év, egy új korszak, vagy a régi folytatódik. De akkor még négy évig és egyre inkább.