Mi lehet a mű címe? „Nagyon betépett kínai művész alatt szétesik a bolygó, a művész agyának letört darabja pedig saját pályára áll a Nap körül.” Ezt gondolom, de nem. Az a címe, hogy Látható testhőmérséklet, Cao Huj I alkotása. Tessék, kellett nektek fölülről vezérelt keleti nyitás, magyarok. Kettévágott, vérző fotel? Ide? Hozzánk? Ahol a magyarok a szent turulban születnek?!

Lám, már Keletről is csak ez a liberális, drogos szenny jön. Meg a nyugatos tiszteletlenség, pfúj. Mert mit is látok egy másik tablón? Egy kínai művész, Zhang Dali a politikusokon röhög, akik az ellenlábasaikat kiretusáltatják a fotókról, mert azt hiszik, uralni képesek a múltjukat retussal. Az egyik képen a Nép Nagy Vezérét látjuk fegyverek előtt feszíteni. De a manipulált felvételről a fegyverek már hiányoznak. Van ilyen. A rendszer meggondolta magát. Bármit mondtunk korábban, csapataink már NEM állnak harcban, érthető?

S mit szól e kínai vircsafthoz Halász János kultúráért felelős államtitkár?! Csak azért kérdem, mert ő is részt vesz a tárlat megnyitóján. Jön-megy, beszélget. A nagy retusálópárt kultúrpolitikusa mosolyog. Úgy látszik, még nem vette észre Zhang Dali képeit. Ha észrevette is, nem akarta megérteni, hogy az a jelen. Hiszen a nagy retusálópárt köztévéjéből el lehet tüntetni Lomnici Zoltánt, s a hajdúdorogi újságból ki lehet retusálni Csige Tamás polgármestert, akinek van pofája szocialistának lenni. Csingiling, a múlt megérkezett hozzád, Halász János! Ezt mondanám neki, feltéve, ha köszönne, de nem köszön. Ismerjük egymást, mégis átsiklik rajtam a tekintete: amikor meglát, elfordul. Ejnye, nem köszönsz. Pedig az én adómból kapod a fizetésedet, és szolgálati autódat én tankolom tele. János, beérném tőled egy szimpla „hellóval”. A „laudetur” ráér akkor, ha majd kötelező lesz.

A MODEM-ből vendéglőbe megyek, Vágvölgyi B. Andrással találkozom, most tartották a Tokyo Underground című könyve harmadik kiadásának bemutatóját Debrecenben. András jó formában van, nem látszik rajta, hogy kiretusálta a Párt. Valahai haverja, egy röhögcsélős, falusi fiú ugyanis időközben miniszterelnök lett, rájött, hogy szent turulban született, és már nem akar emlékezni egykori liberális múltjára. Sem a Magyar Narancsra. Vágvölgyi viszont nem változott. A felcsúti szultánokon változatlanul röhög, a Távol-Keletről pedig kicsivel többet tanult a Párt külkapcsolatokért felelős teljes hadosztályánál.

Éjszaka megyek haza. S a házunk előtt mit látok? Egy férfi turkál a kukánkban. Ami lehetetlen, mert kukánk egy zárható, ketrecszerű építményben lakik. Kérdem tőle, hogyan nyitotta ki a zárat, mire azt mondja, nyitva volt. Ez furcsa, dünnyögöm, zárva szokott lenni. Mondom neki, hogy akkor mindjárt bezárom, de addig keresgéljen nyugodtan. Turkál a sötétben, majd felkiált, hogy talált kenyeret a kutyának. Merthogy ő a kutyának kukázik. Milyen kutya az, kérdezem, mire elgondolkodik:

– Hát ööö... Korcs. És a neve... ööö... Diego.

– S mennyi kenyeret eszik ez a Diego?

Erre megvakarja a fejét, s azt mondja, a kutyán kívül igazából van otthon négy kisgyerek is. Előveszek ekkor egy ötszázast, s a kezébe nyomom.

– Isten megáldja, uram – búcsúzkodik, én meg nézek utána.

Milyen szépen köszön el. Pedig nem is kultúrpolitikus.