Eltartott egy darabig, míg lett egy ötletem, miért rángatta elő a Fidesz a feledés homályából Marco Casagrandét és az ő soha meg nem valósult ’48-as emlékművét. De amikor Németh Szilárd fővárosi képviselő – aki eddig elsősorban rezsibiztosként vétette észre magát – bedobta a kulcsszavakat, már kezdett tisztulni a kép. Az MTI híradása szerint Németh úgy nyilatkozott, az oszlopot annak idején a „Szabadság tér egykori környezetének (...) megfelelően tervezték”, és elkészíttetését megelőzően meg kell találni „a méltó helyét Budapesten”.

Tekintve, hogy 1848-ban a Szabadság tér még az elképzelés szintjén sem létezett – későbbi helyén egy irdatlan kaszárnya terpeszkedett –, a tér „környezete” meg lényegében maga volt Pest, a Szabadság tér nevének ebben a szövegkörnyezetben való felbukkanása arra készteti az embert, hogy kezdjen el figyelni.

Jó, jó, rendes helyen és rendes korokban ez a kombináció maga volna az összeesküvés-elmélet, de a Fidesz ismeretében nem több józan előrelátásnál. Nézzük csak, mi történt az utóbbi ciklusban a budapesti utcanevekkel. Előbb embermentők nevét kapták a korábban névtelen rakpartok, aztán a Moszkva tér lett újra Széll Kálmán, a Köztársaság meg II. János Pál pápa tér.

A változások szelíden szállingóztak, az előterjesztő megfigyelte, ki veri ki végül a biztosítékot. Tormay Cécile meg Frankel Leó tervezett jogfosztása kiverte: a folyamat „erre a ciklusra” menten le is állt. Majd a választások után folytatódik, cseppnyi kétségünk se legyen. A törvényi alap már megvan, hiszen a korábbi 25 év helyett immár csak öt évet kell várni arra, hogy valakiről a halála után közterületet lehessen elnevezni.

Hogy hogyan jön ide Marco Casagrande és az általa bő százötven éve megtervezett emlékmű hirtelen égetővé vált felállítása? Hát úgy, hogy a Kossuth tér példája mutatja: nincs az a pénz és nincs az az elszánás, amit a Fidesz túlzottnak találna, ha a saját bizonytalan lábakon álló, mert hazugságban fogant ideológiájának megteremtése, az erőszakos szellemi térfoglalás a tét. A város legnagyobb terét szabják éppen át az 1944-es formájára, kizárólag azért, hogy visszacsempészhessék rá Tisza István – mellesleg: rémes – emlékművét.

Vagy ott van a Liget-széli múzeumnegyed, amelynek a jelen elképzelések szerinti megvalósítására merészség volna fogadást kötni, de az hétszentség, hogy bármi épül is a Dózsa György úton, a „vaskefének” csúfolt ’56-os emlékművet el fogják onnan takarítani. Névleg, mert máshol majd jobban érvényesül, ugye, ténylegesen mert nem a kirekesztés, hanem az összefogás szimbóluma, és mert Gyurcsány avatta fel.

A Szabadság oszlopa a kassai Képes Újságban

A Szabadság téren pedig, a védő-távoltartó acélrács ketrecében, ott áll a szovjet felszabadítási emlékmű, amely örök szálka az ultrajobb szemében. A ’44-es trükk itt nem működik, az egykor itt volt irredenta szoborcsoport meg a virágból kirakott Nagy-Magyarország visszaállításáról tán még Orbánék sem álmodozhatnak. De ha az eltiport forradalom habos-romantikus emlékműve az ürügy, tán még az akkor tipró oroszokkal is kompromisszumra lehet jutni. Pláne, ha a tárgyalás egyébként sokkal nagyobb tételekről folyik.