Egy álságos döntéssorozat anatómiája
Izgalmas jelenség, hogy napjainkban egyre gyakoribbak az aktuális, közéleti, az égető társadalmi kérdéseket nyíltan vagy áthallásosan tárgyaló kritikus előadások a több mint ezer személyes, katedrális nagyságú Vígszínháztól a katakomba méretű Kamráig és a független társulatok sorozatos produkciójáig.
Nem egészen egy éve, egy tévébeszélgetésben, Kerényi Imre miniszteri megbízott váratlan nyíltsággal közölte szemben ülő partnerével, hogy a balliberális oldalnak most azzal kell megbarátkoznia, hogy számukra hét szűk esztendő következik a kultúrpolitikában. Miután Kerényi Imre az Orbán-kormány hivatalosan kinevezett embere, kijelentése minimum félhivatalosnak tekinthető. Sőt, ahogy múlik az idő és sorjáznak az események, lassan hivatalos közléssé is válhat, mert a hatalom kulturális és szellemi területfoglalása egyre erőteljesebb. Szerencsére egészséges ellenhatásként a színpadokon az ellenállás is fokozódik, természetesen a műfaj speciális eszközeivel.
Kezdődött a történet Budapesten a riasztó Új Színház-üggyel, majd folytatódott a Trafó erőszakosan induló, de kivételesen jól végződő igazgatóváltásával, folytatódott a független színházak egzisztenciális megszorításaival, illetve a József Attila Színháznak és a Játékszínnek a közvéleményt kevésbé megmozgató vezetőváltásával, az Alföldi Róbert elleni, sokkal nagyobb port felverő támadásokkal, majd ennek szerves folytatásaként a nemzeti színházi vezetőváltással és most a két másik, nagyszínház-igazgatói pályáztatás anomáliáival. S mindez történt bő két év alatt.
Jelen pillanatban két budapesti nagyszínházi igazgatói pályáztatás van napirenden, két, a nagyközönség által kedvelt, nagyon sikeres színház vezetői posztjára, az évente több mint háromszázezer nézőt fogadó Vígére és az Operettére, mert igazgatóik mandátuma lejárt. A fővárosi önkormányzat kiírta öt évre, aztán különböző ürügyekkel visszavonta a pályázati felhívást, majd most, december elején újra kiírta másfél évre. (Csak emlékeztetőül: a közélet más területein öt, kilenc és még több évre vannak a vezetők bebetonozva, pedig nem minden esetben kell olyan tudással és tapasztalattal rendelkezni, mint a vígszínházi vagy operettszínházi méretű, hatalmas és bonyolult intézményeknél.)
Mindkét színház esetében a pályáztatási procedúra (a kezdőpont és a jelenlegi végpont között) tele van kérdőjelekkel, ellentmondásokkal, az abszurditást súroló álságos fordulatokkal. De most elsősorban a Vígszínházé legyen a szó.
Az első fordulóban, szeptemberben Eszenyi Enikő pályázatát eredménytelennek nyilvánították azon a címen, hogy a szakmai zsűri döntetlenre hozta ki a szavazati eredményt. A zsűri szerepe egy ilyen nagy horderejű döntésben az, hogy tagjai a félszáz oldalakat túllépő pályázatok tartalmát, színvonalát, hosszabb és rövidebb távú elképzeléseit végiggondolva és saját színházi, színpadi tapasztalataikat mérlegelve döntsenek és szavazzanak.
Balázs Péter és Eszenyi Enikő pályázata két ellentétes irányt képvisel. Az első vállaltan és deklarálva egy konzervatív, historizáló színházeszményt képvisel, s mindezt inkább általánosságokban, szubjektív, ízlésbeli vélemények formájában közli, szakmai érvek felsorakoztatása nélkül. Határozottan elutasítja a nyitott, korszerű, kockázatosabb, de intellektuálisan sokszínű színházeszményt, azt, amely tele van az új és a jelenvalóság iránti elkötelezettséggel, kíváncsisággal, az új produkciók létrehozásának bátorságával és a társadalom ellentmondásainak felmutatásával. Balázs Péter a derűs, jókedvű, szeretni való, családi színházat kedveli, a pozitív gondolkodást sugárzó műveket preferálja, elutasítva az általa sötétnek, destruktívnak tekintett drámai gondolkodásmódot. Sokszorosan bevált, klasszikus és szórakoztató műveket tűz műsorra, így aránylag kockázatmentesen össze lehet állítani egy biztosnak ígérkező műsortervet, sikeresnek remélhető, senkit nem irritáló repertoárt.
Színháza szórakoztató színház, amelynek a maga helyén van létjogosultsága, hiszen köztudott, hogy a szolnoki közönség nagy része szereti ezt a fajta teátrumot, és nincs is ebben semmi kivetnivaló, hiszen a Broadway-színházak nagy része is ezen az alapon működik.
Ám azért minden színházi, színházközeli embernek tudnia kell, s különösen azoknak a köztiszteletben álló zsűritagoknak, hogy létezik a modernitás korának egy másik, értékes színházeszménye, amelyet Eszenyi Enikő elmélyült és komoly szakmai felkészültséggel megírt pályázata hirdet, és ez az eszmény láthatóan, bizonyítottan működik szerte a világon és a Szent István körúton is. Eszenyi Enikő és csapata fokozatosan érezte meg, és eredményesen próbálja továbbvinni a Vígszínház legértékesebb hagyományait, amit az igazgató nagynevű elődeitől megtanult. Ditrói Mórtól, Jób Dánieltől, Várkonyi Zoltántól, Horvai Istvántól és Marton Lászlótól vette át a stafétabotot, a belső építkezés hagyományát: egy olyan intellektuális népszínházi tradíciót, amely nyitottan és bátran igazodik a mindenkori valósághoz, művészeti újdonságokhoz, nem fordul el a létezés ellentmondásosabb oldalaitól, a társadalom mindenkori kritikus kérdéseitől, és nem felejtkezik el a könnyedebb, de mindig színvonalas szórakoztatásról sem. Ez a koncepció roppant érzékeny egyensúlyt, erős színházi érzéket, magas koncentrációjú csapatmunkát igényel, és egy nagyváros, jelen esetben Budapest érdeklődési körét, ízlését, a város szellemének pontos ismeretét tételezi fel. Szerencsés csillagállások esetén egy ország színházművészetét gazdagítja, mint ahogy sikeresen tette ezt Alföldi Róbert Nemzeti Színháza is. Ha ez hosszabb távon is működik (és nem történik törés, megtorpanás, ami mindig, mindenütt előfordulhat külső vagy belső okokból), akkor válhat egy színház népszínházi méretekben is sikeressé, és ezen az úton halad most a Víg. És ezt nemcsak a szűk szakma gondolja így, hanem láthatóan a több százezres nézőközönség is, amely a nagyszínház, a Pesti Színház és a Házi Színpad nézőterét tölti meg. Más tehát egy földrajzilag kisebb kört érintő, szórakoztató színház feladata, és más egy összetettebb jellegű, több játszóhellyel rendelkező fővárosi teátrumé. És mindezt konkrétan végiggondolva, lehangolva konstatálja az ember, hogyan lehet, hogy a zsűri egyes tagjaiban, tapasztalt szakemberekben nem vált világossá a két dolgozat közötti színvonalkülönbség, és voksaik következményeként döntetlen eredmény jöhetett ki. Erre hivatkozva halasztotta el az önkormányzat az Eszenyi melletti határozott kiállást, majd az újra kiírt pályázatban még meghökkentő módon a megbízás időtartamát is szűkítette másfél évre, hangsúlyosan jelezve a meghosszabbítás időleges jellegét. Utólag az önkormányzat teremtett még egy másik hivatkozási alapot is, kifogásolva mindkét pályázat üzleti tervét. (Itt kell közbevetni, hogy az Operettnél más ürüggyel halasztották el a döntést, pedig ott a zsűri szavazattöbbséggel az újra pályázó direktorra adta voksát.)
A másfél év nemcsak durván és sértően szűk idő, de teljes hozzá nem értést is tükröz. Egyrészt szinte méltatlan helyzetbe hozza az eddig pályázókat (bár másik megközelítésben új, további esélyt kapnak!), mert még ez a másfél éves megbízás se biztos, hiszen bárki bejelentkezhet és nyerhet még. Másrészt: mit lehet csinálni ennyi idő alatt, hogyan lehet hosszú távon tervezni egy ilyen speciális intézményben, mint a Víg, amely három játszóhelyet működtet, tehát „háromszoros szorzóval” működik? Egy komplex műsorterv előkészítése, összeállítása, az előadások színészegyeztetése ebben az épületben fél és egy év közötti időtávot igényel, mert ez az egyik legérzékenyebb, legkomplikáltabb és ezáltal nagyon időigényes tervezés. S minél nyitottabb egy ilyen intézmény, annál kockázatosabb döntések sorából áll össze a jövő évad műsora. Néhány konkrét példa: a klasszikusok esetében az új, korszerű hang és játékstílus rendszerint együtt jár új fordításokkal, bizonyos mértékű szövegátalakításokkal és erre a hangra fogékony rendezők megkeresésével; a külföldi újdonságok lekötése, a jog megszerzése ugyanis gyakran hosszú folyamat; a fordítások megrendelése, elkészülte szintén időigényes, és időt kell hagyni az esetleges korrigálásokra is. Kortárs magyar íróktól új drámák megrendelése vagy adaptálások, átiratok kitalálása, létrehozása egyik műfajból a másikba, és ha ott a kész szöveg, akkor abból az előadási példány elkészítése, jó néhány szakember közös munkájaként – mindezek ugyancsak sok időt vesznek igénybe. (A nagy repertoár miatt már ezekben a hónapokban elkezdődött „a kulisszák mögött” a következő évad tervezése, függetlenül attól, hogy a jelenlegi igazgató maradhat-e.) Természetes, miután a színház „élő anyaggal dolgozik”, ritkán ugyan, de előfordulnak tűzoltásos helyzetek, amikor valamilyen okból korrigálni kell: vagy vészhelyzet miatt, vagy egy időben el nem készült mű miatt, vagy mert hirtelen sokkal érdekesebb, frissebb elképzelés adódik. Számolva a most meghirdetett másfél éves ciklussal, amely jövő februárban kezdődik (ha kezdődik?), kis túlzással elmondható: mire összeáll a műsorterv, és majd jövő ősszel, télen sorra bemutatják az előadásokat, lassan már veheti is a sátorfáját az igazgató, és lehet, hogy az új mindent leállít (mint történt most az új vezetésű Nemzetiben). Hogyan lehet tervezni, kalkulálni, megbízásokat adni, előlegeket kifizetni, alkotókat (rendezőt, tervezőt, zeneszerzőt, koreográfust, sok más egyéb alkotótársat) szerződtetni ilyen bizonytalansági paraméterek között? S még nem is volt szó az egyik legfelelősségteljesebb tevékenységről: új tagok szerződtetéséről. Ki megy oda, ahol talán csak egy szűk évadra garantált a helye? S ha új igazgató lép a porondra, megtartja-e őt? (Szabály szerint ugyanis a színészszerződtetésekről már márciusban tárgyalni kell, amikor az esetleges új vezetőnek még se híre, se hamva.) És további kaotikus tényezők: ki tervezi meg a 2015/16-os évadot, kérdezi teljes joggal Csóti József, a Vígszínház gazdasági igazgatója a múlt heti, Szalai Anna és Szemere Katalin által készített interjúban. Így tehát minden átmenetivé, bizonytalanná válik.
Vagy nézzük a már hónapok óta zajló, s ha a bemutatóig számolunk, akkor kétéves előkészületet igénylő, roppant izgalmas európai uniós színházi projektet, amelyben részt vesz Eszenyi Enikő és a Víg: három színház összefogásában, a Prágai és a Szlovák Nemzeti Színházzal születik az első világháború centenáriumára a világhírű Robert Wilson rendezésében egy nemzetközi alkotás. Ha ez, mondjuk 2014 őszén–telén, a százéves évforduló tájékán készül el, akkor előfordulhat, hogy a szezon végén le kell venni a műsorról? De ez is csupán egy a számtalan kérdőjel között. A halasztás, amely a tények ismeretében eléggé átlátszó, sikeres kormányzati, illetve kormánypárti taktikát körvonalaz olyan esetekre, amikor rangos, de nem a szájuk íze szerinti illető a jelentkező. Ilyenkor lép életbe a halogatás módszere, hogy addig odázni, jegelni a döntést, amíg helyzetbe tudnak hozni egy másik, de saját jelöltet: ez néha sikeresen is alakul. De végül, legalábbis eddig, mindig, mindenhol a saját jelölt lesz a befutó, akár támogatta a szakmai bizottság, akár nem.
Most pedig félő, hogy ismét ugyanerre megy ki a játék, feltételezve, hogy az eddigi vezetőt nem óhajtja a fővárosi önkormányzat vagy netán mások se a központi kormányzatból. Bár van Tarlós Istvánnak egy interjúban elhangzott mondata, amely több alternatívát is sejtet. Az ő hangsúlyozottan szubjektív véleménye szerint, majd ha nem lesz „kampányőrület”, akkor „ki lehet írni egy olyan pályázatot, amikor nem politikai szempontból tematizálják mindenféle oldalról ezt a dolgot”. (Megérne egy rövid elemzést ez a mondat is a maga kétértelműségeivel. Mert például: milyen összefüggés lehet egy színházi vezető kinevezése és egy négyévenként tartandó országos választás között?) Egy: meg kell tehát várni a választásokat („legyünk túl a politikai kampányőrületen”), s remélve a teljes győzelmet, nem kell már tartani a közvélemény rosszallásától, esetleges voksok elvesztésétől, ezért nyugodtan ki lehet nevezni bárkit, aki a hatalmi politikának jobban megfelel. Kettő: hátha idővel rájönnek egyesek, hogy mégis jobb, ha Eszenyi marad, s ő maga, a főpolgármester is ezt szeretné, mert van minőségérzéke, s ez az időhúzás, a konfliktus jegelése több esélyt nyújt erre az esetre. Bárhogyan lesz, úgy lesz, de ami biztos, most, a jelenben, a szemünk előtt, a budapesti közvélemény előtt zajlik két fontos színháznak és vezetőinek a méltatlan pályáztatási szappanoperája.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
