Autonómiánk levegő után kapkodó szabadságát. Amennyiben az, akkor működési technikájának és praktikáinak a leírása – Debreczeni Józseftől Magyar Bálintig – pontos. Hogy ugyanis nem történik más, mint hogy a túlterjeszkedő korporatív hatalom megannyi transzmissziós szíjon keresztül (a dohányboltoktól, a színházaktól, a földeken át a közbeszerzésekig, uniós pályázatokig), lojális hívei között újraosztja a nemzeti összterméket, a nemzeti jövedelmet.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD

A termelést, a piacokat, a köz- és magánvagyonokat. Egy soha, sehol be nem vált gazdaságpolitika jegyében a NER vezetői azt hazudják, hogy így kell kialakulnia az új, vagyonos középosztálynak, amely majd maga után húzza az immár négymilliósra becsült „átmenetileg” elszegényedett tömeget. Valójában a hatalom kegyéből a többség rovására hájasodik egy új mameluk hatalmi elit. A lojális fideszes felső tízezer.

A kormányzat nem csak a szabad piacgazdaságot mészárolja le, a politikai demokráciát sorvasztja el, nem csak a kulturális életet sajátítja ki. Az egész társadalom köz- és magánéletét, etikai és erkölcsi értékrendjét, legújabban pedig a nemzet közemlékezetét, történelmét szabja át kabátszövetként egy új emlékezetpolitika életlen ollójával. Pedig nagy a kockázat: a kormányfő könnyen elveszítheti azt az eddig makacsul fenntartott látszatot, hogy finnyásan távol tartja magát az ideológiáktól.

Elveszítheti azt a populista politikai előnyt, hogy a hatalom csupán a közérdeknek – „az embereknek” – megfelelni akaró pragmatistaként ábrázolja önmagát. Viszont két hazugság lelepleződéséért teljessé teheti rendszere elfogadottságát egy megkreált új nemzeti mítosszal. Szüksége van rá. Hiszen az azért túl egyszerű, átlátható és leleplezhető, ami szinte visszhangtalanul történt velünk a XXI. század többé-kevésbé egyesült Európájának közepén, annak egyik egyenjogú, polgári demokráciára szerződött tagországában. Hogy a kormányfői székbe gátlástalanul beleült egy minden hájjal megkent Keresztapa, akinek a vezetése alatt a legitim kétharmados többség demokratikus felhatalmazással megpuccsolta a III. köztársaságot.

Ha csak ennyi volna az egész, elég lenne arra számítania a hatalomnak, hogy a köztársaságban csalódott hallgatag többség történelmi hagyományaihoz híven kivár – a túlélésért. Hogy a nép megint igazodik a túlélés magyar reflexéhez, ahhoz a reflexhez, amelyet a nemzet mélyen őriz a génjeiben. Elfojtva még azt a feloldhatatlan etikai ellentétet is, hogy emlékezetében Ferenc József egyszerre az aradi tizenhárom, Batthyány Lajos gyűlölt gyilkosa és a századforduló polgárosodó Monarchiájának ünnepelt császára, a gyarapodó dualizmus piedesztálra emelt korszakának magyar királya. Hogy Horthy Miklós egyszerre a gyilkos fehérterror vezére, s a trianoni Magyarországot Bethlen Istvánnal konszolidáltató, a feudális magyar értékeket restauráló, makulátlan kormányzó.

Hogy Kádár János sem csak Nagy Imre hóhéra, hanem a ’68-as gazdasági reform, a nyugat-európai szociáldemokratákra kacsintgató, Moszkva szorítását enyhítő reálpolitikus is egyben. A túlélés passzív ellenállásra késztető reményére minden eddigi autoriter kormányzat építhetett. A történelmi tapasztalat ugyanis az, hogy mind a hatalom, mind pedig a nemzet érdekében el kell jönnie a konszolidáció korszakának, bármily tudathasadásos következményei legyenek is. El kell jönnie a szabadabb lélegzetvételnek abban a pillanatban, mihelyst a kormányzók biztonságban érzik magukat: a magyar minden forradalmat megünnepel, de annak gyakorlatát könnyen-gyorsan felejtő nemzet.

Amíg a nép kivár, az orbáni hatalom nem állhat meg. Már csak azért sem,mert egy csupasz maffiaállamot, bármennyire összetapasztja is az omerta, ha nem is könnyen, de megbuktathatja a közfelháborodás, amint egyetlen rossz taktikai lépése nyomán bebizonyosodik: méltatlan a hatalom gyakorlására. S hát minél kiterjedtebb a maffiaállam, annál jobban mállik. Ha pedig nem megy kívülről, hát előbb-utóbb felzabálja önmagát belülről. Mindig akad csalódott kibeszélő, mindig akad lelkiismeret-gyötörte „szemtanú”, ha már a lojalitásért cserébe öntörvényűen hájasodó mamelukok étvágyát nem enyhíti a zsugorodó felosztható konc. Különben is: a szabad választásokat bármennyire megnehezítette is, eltörölni még nem tudta a hatalom, amelynek morzsaosztogatása csak a konszolidáció reményének fenntartásához elég. Egy egész nemzet tartós korrumpálásához kevés.

Vészesen közelednek a választások, a NER csaknem kifut az időből. A konszolidáláshoz rég fel kellett volna hagynia a háborús retorikával, amit most már nem tehet meg, mert a választói törzsgárda vereséget is kockáztatóan eltunyulhat. A rendszer ezért a még erőteljesebb mozgósításba menekül. Ha mégis veszítene, jól jön még ez a háborús légkör. A hidegháborútól egy lépés az utca. Ha pedig győz, a választások után még mindig le lehet cserélni az első vonalban megfáradtakat, elkopottakat, hogy az új arcok újabb ígérethalmazként adhassák el a régi lényeget. Be kell fejezni az orbáni Nagy Művet!

Veszélyt jelent, hogy a mostani kivárás, a túlélés nem ideológia, csak a többség élettaktikája. Léggyökér, amivel, főként egy kis nemzet, sokáig nem lélegezhet. A hatalomnak ennél többre lesz szüksége, hogy bebetonozza önmagát. Az volna számára az igazi konszolidáció, ha újabb választási győzelme után el tudná fogadtatni a nemzettel önnön identitáskonstrukcióját, amelyen már az első Orbán-kormány idején dolgozott, s azóta is keményen fúr-farag. Egy ilyen konstrukció persze csak akkor működhet, ha már fennálló struktúrákhoz, vagy történelmi összetartozás-élményhez tud kapcsolódni. Fennálló struktúra szóba sem jöhet. A NER alaptétele, hogy szakít a III. köztársaság húsz évének parlamentarizmusával, semmilyen kontinuitást nem vállal vele, mint ahogyan az 1990 előtti negyvenöt évvel sem.

Illegitimként ki is radírozta alaptörvényében a történelemből az 1944. márciusi náci-német megszállás és az 1990-es, első szabad választások közötti időszakot. Ha nincs mit folytatni a közelmúltból, akkor egy régi összetartozás-élményt kell életre keltenie, mert valamilyen kontinuitást fel kell mutatni, amelyben egyesíti a nemzetet. Ilyen csak egy van: sajátos közép-európai létünk. Ha sikerül annak a dilemmának a feloldása, amit a hetvenes években a költő Nagy László úgy összegzett (Pozsgay Imrének): hamarosan eldől, a Kelet homloka, vagy a Nyugat hátsó fele leszünk-e? Sprődebb megfogalmazása ez annak a depressziós önmarcangolásnak, amely átokként hurcolja magával a „két pogány közt egy hazáért” lelket nyomorgató magányosságát, a Kelet és Nyugat, Bizánc és Róma közötti ezeréves depressziós őrlődést.

És a nemzet egyetlennek betudott sikerélményét: a kivárást, a megmaradást a „szláv óceánban”. Az utóbbi három és fél év bebizonyította, hogy a Fidesz megveti a „hanyatló” Nyugatot, s nem akar annak „hátsó fele” lenni, bár erre amúgy sem kényszeríti semmi és senki. A kormányfő és környezete módszeres irtja a köztudatból a Nyugathoz tartozás évezredes vágyát és mai valóságát. Ezért szabadpiac-ellenes, ezért cseréli a polgári demokráciát autoriter, keleti mintájú etatizmusra. Ezért fetisizálja NER-torzszülötté Arisztotelész zoón politikonját, az embert, mint közösségi lényt, hogy megtagadhassa a felvilágosodást, amelynek elátkozott terméke az individualizmus, s amely éppen a szabad piac és a liberális parlamentarizmus keretei között teljesedett ki. Ezért fojt meg a közösség oltárán minden autonómiát.

Mégis: a NER Nyugat-ellenes rendszere leírható maffiaállamként, akár náci mutánsaként, vagy éppen Mussolini korporatív fasizmusának utódaként (bár inkább egy dél-amerikai diktatúra, hadsereg nélkül), egyszerre kevesebb, több és főként más is, mint azok. Mindenekelőtt sajátosan magyar és nemzeti (s még csak nem is egyszerűen nyugati értelemben vett nacionalista). Nemzeti, amennyiben sajátosan oldja fel „a Nyugat feneke vagy a Kelet homloka” dilemmát. Lelkesítő „és”-t mond „vagy” helyett. Nem átkos sorscsapásként fogja fel a Nyugat–Kelet közötti köztes régiólétet, hanem ellenkezőleg: egyfajta isteni elhivatottságként éli meg, s kínálja a nemzetnek, mert szerinte csak így kaphatja vissza önbecsülését, összetartozás-élményét. Hogy kicsiként is merjen nagyot álmodni, hogy legyen büszke ázsiai eredetére, hogy ne legyen a Nyugat gyarmata.

Mindennek előképe – ha máshol nem – fellelhető a két világháború közötti Magyarországon, bár – mint a hatalom Gömbös Gyula és Bethlen István közötti téblábolása mutatja – nem lesz egyszerű ápolandó, jövőbe mutató örökségként kimosni azt a Horthy-rendszer mocsarából.

A 2014-es parlamenti választások a politikai hatalomváltásról (is) fognak szólni. Népszavazás (is) lesz Orbán Viktorról. Leginkább pedig arról, hogy egy korszakváltással a Nyugat mellett kötelezi-e el magát az ország, vagy esetleg hosszú időre beleringatja magát az orbáni harmadikutas illúzióba. Ha a liberális-baloldali-konzervatív-zöld ellenzék ezt nem érti, kínpadon végzi. Ez az illúzió ugyanis a hatalom erőszakos kezében nem tűr meg maga mellett semmilyen nyugati ideológiát. Legkevésbé a liberalizmust, de még a szociáldemokráciát is csupán saját szájíze szerint.

Csupán egy nemzeti, populista baloldalt tudna elfogadni, amely valamikor a jövőben esetleg váltótársa lehet a parlamentáris díszletekben, s amely Orbán reményei szerint nem tudja, de nem is akarja feltörni a tekintélyuralmi etatista „magyar–keleti” betonalapokat. Alappal vagy alap nélkül, de ezt az átváltozást reméli „türelmesen” a szocialista párttól, s ezért mérhetetlenül intoleráns Bajnai Gordon korszakváltásával, vagy Gyurcsány Ferenc polgári értékelvű Magyarországával. Ha győz a jobboldal elitjének mítosza, az évtizedekre jegelheti az országot. Mert sokáig elvegetálhat úgy is, ha a Nyugattól elszakadunk ugyan, ám a bizalmatlan Keletnek sem kellünk, s végül csaknem életképtelen billegő zárványként magunkra maradunk egy bonyolult érdekhálójú, egymásra utalt kelet–nyugati globális munkamegosztásban. Abban az új világban, amelyhez Orbán álmai szerint most idomulunk, de amelytől éppen elszigetelődünk.