Korlátozott mértékben értem csak Révészt. Amit értek, az a helyzet abszurditása; az általános közállapotok felett érzett keserűség; a szerző által is emlegetett kontraszt a „kormánypárti házi dúvadok” ellen demonstrálók keménykezű büntetése és a gyűlöletbeszéddel uszítók, a holokauszttagadókkal szembeni tehetetlenség között. Mind aggasztó szimptómák. Valóban kétségbeejtő a közbeszéd minőségének romlása, az öt évvel ezelőtt még elfogadhatatlannak tartott nyelvhasználat elfogadása. A szemtelenséggel határos a cinikus összekacsintás, a tehetetlen ügyetlenkedés, amellyel a többségi társadalom, valamint a jogalkalmazó fogadja a jelenséget. Ezt értem. Azt azonban nem értem, hogy miért gondolja bárki, hogy egy civilszervezetnek vagy egy közösségnek erre a jelenségre a megfelelő válasza szörnyülködés és konstatálás: nagyon rosszul állunk. Vannak hagyományai a Kárpát-medencében az égbekiáltott „végre csináljon már valaki valamit” attitűdnek. Annak a megközelítésnek, amely mindig a földesúrtól, a komisszártól, a tanácselnöktől, a párttitkártól, a csendőrparancsnoktól, a keretlegénytől, a pártelnöktől vagy a minisztertől várja a problémák megoldását, sorsa jobbra fordulását. Szomorúan hiányzik az ország történetéből az öngondoskodó felelősségvállalás kultúrája. Szokatlan és feltehetőleg zavarba ejtő azt tapasztalni, hogy amikor a jogszolgáltatás nem funkcionál, nem a közérdeket szolgálja, vagy a közbeszéd minőségének romlását megállítandó a kormányzat nem vállal kellően hatékony szerepet, akkor nem a mindenkori hatalmat kezdi el egy közösség ostorozni, hanem megpróbálja sorsa alakítását saját kezébe venni, felelősségeit megtalálni és egyben felvállalni. Megértem a tanácstalanságot. Ez nem szokványos megközelítés, legalábbis a világnak ebben a szegletében nem.

Mély meggyőződésünk ugyanis: a hosszú évek óta romló közérzetünk problémájára nem a „good speech against bad speech” nemzetközileg bevett mintája a hatásos eszköz. Ez ugyanis az elmúlt 23 év tapasztalatai alapján itt és úgy általában a posztkommunista országokban teljesen hatástalannak bizonyult, hogy úgy mondjam, hiteltelenedett. Hiszem, hogy az egyetlen járható út a közös erkölcsi alapozottságunk állandó hivatkozásával kikényszeríteni a jogalkalmazásból az új határok kijelölését. Nem lehet ugyanis semmilyen más értelme annak, hogy a Tett és Védelem Alapítvány az elmúlt alig több mint fél évben 29 feljelentést tett, mint hogy – talán naiv módon – elhisszük, pontosan az elutasított feljentéseink számával és magával az idézett „precedensértékű ítélettel” tudunk a helyzet tarthatatlan abszurditására rámutatni.

Hogy miben áll ez az abszurditás? Magyarország 2010-ben, az Európai Bizottság 2008-as ajánlásának eleget téve az európai standardokkal teljes összhangba hozta a gyűlöletcselekmények szankcionálásával foglalkozó normaszöveget, különös tekintettel a közösség elleni izgatás és a gyűlöletre uszítás tényállásaira. A törvényszöveget az Európai Bizottság elfogadta, jóváhagyta. Joggal kérdezhetjük, ha ez így van, miért nem született egyetlen jogerős elmarasztaló ítélet sem az elmúlt évek során a fenti tényállásokra hivatkozva? Nem tapasztaltunk uszítást vagy izgatást az elmúlt években? A kitűnő minőségű, de alkalmazhatatlan törvény paradoxona egy 1997-es bírósági határozatból és egy 2004-es alkotmánybírósági határozatból táplálkozik, mi több, kerül végtelenül cinikus módon fenntartásra a jogalkalmazásban. Tudniillik a két határozat egy jól ismert és a kontextust nem ismerve fontosnak tartandó liberális értéken, illetve az abból levezetett érvelésen nyugszik, miszerint a szólásszabadság csak és kizárólag akkor korlátozható és a szólás maga akkor szankcionálható, ha a nyilvánvaló és közvetlen veszély elve érvényesül, azaz oksági összefüggés mutatható ki egy gyűlöletkijelentés és egy fizikai gyűlöletaktus vagy annak tényleges veszélye között.

A Tett és Védelem Alapítvány nyolc hónapja folytat aktív, az összes lehetséges nemzetközi fórumot is érintő kampányt annak a tarthatatlan állapotnak a megszüntetése érdekében, amelynek eredményeként az elmúlt hat hónapban általam tett 29, igencsak megalapozott feljelentés közül 17 a nyomozati szakaszban került elutasításra, szokatlan módon a vonatkozó bírósági gyakorlatra való hivatkozással, mellyel a nyomozó hatóság sajátos jogértelmezői feladatokat is magára vállalt. A polgárjogi mozgalmak történetéből jól ismerjük azonban, hogy a kritikus tömeg elérése, a kellő mennyiségű elfogadhatatlan eset-visszautasítás kényszerítő erővel bír. Egy demokratikus jogállam jogrendszere választ kell hogy adjon egy alkalmazhatatlan jogszabály problémájára.

Hosszú évtizedek óta vita folyik arról, hogy a korlátozás, a jogi szankciók szigorítása kellően kifinomult eszköz-e a gyűlöletcselekmények elleni küzdelemben. A liberális demokrácia minden elkötelezett, józan híve erre a kérdésre egyértelmű és megdönthetetlen nemmel kell hogy válaszoljon. Érdemes azonban végiggondolni: a környezet megváltozott. A közbeszéd minősége radikálisan és rohamosan romlik. A demokrácia 23 éves történetére nem a társadalmi konszenzus és a köztársaság alapértékei melletti közös kiállás volt jellemző. A korlátozásokkal kapcsolatos ambivalenciát ennek ellenére megértem. Különösen érdekes vita alakult ki a holokauszttagadást büntető törvény kapcsán. A vitában annak idején mi is egyértelműen a szankcionálás ellen foglaltunk állást, de nem a szólásszabadság korlátozhatatlanságának elvére hivatkozva, hanem sokkal inkább arra a kézenfekvő belátásra, miszerint Magyarországon nem a holokauszt nyilvános tagadása, hanem sokkal inkább annak nyilvános helyeslése okoz nap mint nap megbotránkozást a jóérzésű többség és a zsidó közösség tagjaiban.

A törvényeknek, a szankciók rendszerének mindig az életszerűségből kell kiindulniuk. Ennek nem tesz jelenleg hiánytalanul eleget a hazai jogrendszer. Egy közösségnek, egy civil entitásnak a jog által a rendelkezésére bocsátott eszközök maximális kihasználásával kell a jogrendszer, a jogalkalmazás, a mindenkori kormány vagy a parlamentbe beszivárgott neonáci párt által határolt realitást lehetőségeihez mérten átalakítani. Ezekben a kérdésekben nem lehetnek kompromisszumok.

A Tett és Védelem Alapítvány a zsidó hagyomány szellemében a cselekvés elkötelezett híve. A zsidóság évezredes tanítása alapján kizárólag cselekedetekkel lehet a világot megváltoztatni. Láthatjuk, hogy milliók pusztulásához vezetett az, amikor a zsidóság megfeledkezett erről a nemes hagyományról. Érhet minket az a vád, hogy túl sokat is cselekszünk. Mindent egyik napról a másikra szeretnénk megváltoztatni. Igaz, a gyűlölet terjedésének megállításában nem lehet senki kellően türelmetlen! A publicista feladata, hogy írjon, a közösség, a civil társadalom feladata, hogy cselekedjen.

Az általam vezetett szervezettől a magyar kormány megrendelt egy meglehetősen kiterjedt kutatási szolgáltatást, melyet az elmúlt nyolc évben, amióta a jelentési kötelezettség az uniós elvárásoknak megfelelően fennáll, egyetlen kormány sem tartott kellően fontosnak. Alapítványunk tevékenységét részben más fókuszokkal, részben pedig más módszertanokkal – jelenleg az EBESZ (OSCE) monitoringstandardokat használjuk – végezné önállóan is. Talán sokak meglepetésére elsődleges fontosságúnak gondoljuk, hogy a mindenkori kormányzat ennek a munkának a jelentőségét nyilvánosan deklarálja, az abból leszűrhető következtetéseket magára nézve több mint ajánlottnak tételezze. A kormányzat és a civil társadalom együttműködésének hazánkban kevés nemes és büszkeségre okot adó példája van. Azonban egy olyan össznemzeti érdeket szolgáló ügy kapcsán, mint az antiszemitizmus elleni küzdelem, Bibót parafrazeálva, legalább a jó szándékot feltételezzük egymásról! A kommunizmus leginkább hipokrízisre optimalizált éveiben szocializálódott nemzedéknek ezt az elvet, belátom, nehéz magáévá tenni. Talán eljött az ideje belátni és elfogadni: vannak jó szándékú, kompromisszumokat nem ismerő, megalkuvásra nem hajlandó, pártérdekeket semmibe vevő cselekvők, akik őszintén hisznek a civil társadalomban és a közösségek integritásában, és az ezzel járó felelősséget ellenszolgáltatás nélkül készek el is vállalni.

A szerző a Tett és Védelem Alapítvány elnöke

Magasztalni egy ítéletet, melyet egy általuk is rossznak tartott törvény alapján hoztak? Lelkesen folytatni egy feljelentő gyakorlatot, mely semmilyen érdemleges eredményre nem vezet? Együttműködéssel fedezni, az antiszemitizmus elleni elkötelezettség látszatában megerősíteni egy kormányt, melynek táborában a legádázabb és legtevékenyebb antiszemiták, Wass Albert, Nyirő József, Tormay Cécile, Horthy Miklós, Teleki Pál, Imrédy Béla, Prohászka Ottokár kultusza épül kormányzati segédlettel? Ez lenne a Tett és Védelem szerint a cselekvés útja?

Révész Sándor