Dúl a belháború a baloldalon, a média mindennapos hadijelentéseket közöl a frontvonalból. Ez azonban inkább arról tanúskodik, hogy a demokratikus ellenzék nem tanulta meg, hogyan kell bánni a médiával, mintsem magáról a háborúskodásról. A baloldali összefogás az MSZP–Együtt–PM-megállapodással elment a bizalomra épülő szövetségkötés és eredményes együttműködés mostanság lehetséges határáig. Jelenleg nem a határokat kell tágítani, azokat újra meg újra átrajzolni és kérdésessé tenni, hanem a meglévő együttműködést kell sikeressé tenni. Az alapfeladat ugyanis az, hogy Orbánt úgy váltsák le, hogy közben túllépjenek a 2010 előtti világon is. A politika ugyanis nem tűzijáték, mindennap látványosan robbanó töltetekkel és gyorsan elenyésző fényekkel, hanem a lehetséges művészete. Ez a hazai demokratikus baloldal esetében a főerők összevonását és a csapatok stratégiailag megtervezett együttmozgatását jelenti a döntő ütközet előtt, ha már mindenáron a magyar média háborús stílusában akarunk fogalmazni.

A döntő kérdés manapság pedig az, hogy a sikeres együttműködés a demokratikus oldalon csak a kölcsönös bizalomra, a célok és programok közös mozzanatainak kiemelésére és hangsúlyozására épülhet. A demokratikus ellenzék győztes programja nemcsak egy közös választási program kell legyen, hanem egyben az eljövendő jó kormányzás programja is, mert a választóknak abban is bízni kell, hogy ezek jól fognak tudni együtt kormányozni. Ennek viszont nem használ a szélekről fennhangzó csatazaj, hiszen a különállás és külön út állandó emlegetése nem építi, hanem rombolja, sőt lerombolja a bizalmat, de nemcsak a pártokban, hanem még inkább a választókban. Joggal kérdezhetik, ha már most minden szereplő önálló légtornászprodukciót akar bemutatni, hogyan fognak ezek együtt kormányozni?

Ezért nincs és nem is lehet „technikai koalíció” a balliberális oldalon, bár a bánatos politikusok elvont bölcsessége ilyen furcsa ötleteket dob a felszínre. A technikai koalíció a politikai ingyenebéd, az eleve vesztes választási helyek ingyen osztogatása mindenkinek, aki éppen arra jár. Van ugyanis egy életidegen logikája annak, hogy bizonyos választókerületeket a demokratikus ellenzék elég nagy valószínűséggel el fog veszíteni, így úgymond azokat ki lehetne osztani akár a törpepártok vagy csak papíron létező, fantompártok vezetőinek, és akkor rögtön látszana a széles összefogás. De milyen összefogás lenne az, ahol mindenki összevissza beszél, hiszen ez az egész demokratikus ellenzéket hiteltelenítené, és ki hinné el, hogy ez a tarkabarka banda képes lesz együtt kormányozni? Az október 23-i nagygyűlés üzenete többek részéről távirati stílusban az volt, hogy „én, kérem, nagyon meg vagyok sértődve, igaz, hogy nincs mérhető pártom, de engem mégis szeretni kellene, mert ha engem nem vesznek be, akkor vége a világnak, hiszen nélkülem nincs jövője az összefogásnak”.

A sajátos helyzet az, hogy általában ugyan a demokratikus ellenzék legnagyobb kincse a sokféleség egysége, a viták intézményesítése, mert ezt kívánja a demokrácia vérkeringése és a társadalmi haladás válságból kivezető kiútjainak megtalálása. De aki most a baloldalon a saját jogait emlegeti az összevissza beszédre, a „holnap megint más jut majd az eszembe” szöveget mantrázva, az biztosan Orbán irányába taszítja az országot. Most az egységen kell legyen a hangsúly, nem a sokféleség tarkaságán és az irányzatok sokaságán. Aki összefogáspárti, az manapság a bizalomépítéssel foglalkozik, mert csak a 106 körzetben lehet választást nyerni, és ott is csak a kölcsönös bizalommal lehet nyerni, „nem a virágozzék száz virág” jelszóval.

Az „Ugocsa non coronat” új keletű lovagjai a médiában igen gyakran, nem csekély értelmiségi hisztériával azt javasolják, hogy még azt is szedjük szét, ami már nagy nehezen össze van rakva. Naponta jönnek velünk szembe a sajtóban olyan felizgatott ötletek, hogy azt vitassuk meg, hogy kit miért nem szeretünk a baloldalon, s hogy mégis jobb lenne a bojkott, vagy hogy találjunk ki minden nap egy új miniszterelnök-jelöltet,mert az eddigi választék nekünk speciel uncsi. Ez a kavargás is károkat okoz és messzebb visz a sikertől, mert már régen megmondatott, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. A népi bölcsesség már megint a politika előtt jár, mivel a felbukkanó jelszavak már a lényeget kínálják és „általános mozgósításra” vagy „népfelkelésre” szólítanak fel: „Beleavatkozott a politika az életünkbe, ezért mindnyájunknak be kell avatkoznunk a politikába”, avagy „Ha otthon maradsz, akkor Orbán is marad”.

Valójában nincs igazi belháború a baloldalon, csupán nagy csinnadrattával és erős ellenszélben folyik a választási együttműködés és a tartós szövetség kiépítése. A magyar társadalom nagy többségében forrong az elégedetlenség, hiszen mindenkit többször is alaposan megalázott, megsértett és kirabolt a kormány. Itt az ideje Orbán leváltásának, mert eltékozolta az ország jövőjét. Fel kell tudni állni, a demokratikus ellenzéknek egységesnek kell mutatnia magát a médiában. Mindenkinek megvan a maga erkölcsi felelőssége, aki tisztességes demokrata, bármilyen politikai háttérrel, meg kell szólalnia, anélkül, hogy pozícióért esdekelne. Sőt a választási kampányban Sólyom Lászlónak se lenne szabad hallgatnia, hiszen nála senki sem tudja jobban, hogy tönkretették a jogállamot.

A szerző politológus

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Egész jól haladunk ezzel a baloldali összefogással, de mintha valakivel még elfelejtettünk volna összefogni... De kivel?... Vajon kivel?...