Nő-e a nő?
Az ultrafeminizmus vadhajtása, torzszülöttje – így minősítette Harrach Péter, KDNP-s politikus a női kvótát. Pártjában 5,4 százalék a női képviselők aránya, ez valamivel kevesebb, mint a parlamenti arány (9,1 százalék), továbbá majdnem annyi, mint a német kereszténydemokrata párt (CDU) 1965-ös (!) aránya (5,9 százalék).
Viszont nem csak a KDNP rezzen meg akkor, amikor a női kvóta kérdését hallja. Korábban egy, a tárgyban folytatott vitában fideszes női képviselők fogalmaztak úgy, hogy ők nem kívánnak „kvótanők” lenni. Egyrészt ettől nem is kell tartaniuk, hiszen pártjukban alig van esély női jelöltnek képviselővé válnia –2010 tavaszán a nők aránya 8,8 százalék volt a Fidesz-frakcióban.
Másrészt, bár tudjuk, hogy nem lehet csak úgy párhuzamot húzni, de nyilván elkerülte a figyelmüket, hogy német testvérpártjuk programjába bekerült: 2020-tól 30 százalékos, törvényben rögzített kvóta lépjen érvénybe a gazdasági társaságok vezető pozícióiban. Efelé megy Európa is, gondoljunk csak az Európai Bizottság elfogadott irányelvére, amely 2020-ig legalább 40 százalékos női arányt céloz meg a nagyobb tőzsdei vállalatok felügyelőbizottságaiban.
Napjaink magyarországi törvényhozásából azonban szinte hiányzik a társadalom egyik fele. A 9,1 százalékos női részvétel e tekintetben az összesített világranglistán a 118. helyre elég; továbbá a 2012. júliusi adatok szerint, a nemrégiben az unióhoz csatlakozott kelet-közép-európai országok közül pedig a sereghajtásra. A legutóbbi országgyűlési választások alkalmával a női jelöltek száma is csak 19,2 százalékot ért el, annak ellenére, hogy egyetlen kutatás sincs arra nézve, hogy a nőkben kevésbé bíznának meg a szavazók.
Miért is vélekednének így? Ezzel szemben a Tárki 2010-ben végzett kutatása szerint a megkérdezettek 53,3 százaléka gondolta úgy, hogy politikai, gazdasági és tudományos területen valamilyen politikai eszközzel (pl. kvótával) kellene növelni a nők részvételét. Lehet, hogy a fideszes, a törvényhozásba már bejutott női képviselők nem kívánnak „kvótanők” lenni, de az előbbi kutatásban megkérdezett férfiak valamivel több mint fele (50,7 százalék) gondolja úgy (és csak 38,8 százalék nem), hogy a nők számát az említett területeken szabályozással kell emelni. Több mint elgondolkodtató az is, hogy amíg a felsőoktatásba bekerülők 60 százaléka, addig az MTA rendes tagjainak csak 4,4 százaléka nő.
E sorok írói sem kvótanőkké kívánunk válni, hanem azért foglalunk állást a kérdésben, mert a nők részvételének fenti, rémisztően alacsony száma annak tanúbizonysága, hogy a magyar politikai osztályban az esélyegyenlőség csak szavakban létezik. Teljesen egyetértünk Varga Dórával, amikor ezen lap hasábján (A nők helye, 2013. október 29.) azt írta, hogy ha a magyar törvényhozásban nem nagyítóval kellene keresni a nőket, hanem társadalmi szerepüknek megfelelő képviselői súllyal bírnának, akkor szinte bizonyosan nem fogadna el a testület olyan intézkedéseket, amelyek három gyereket „szabnak meg” ahhoz, hogy egy nő a művi meddőség mellett dönthessen, és nem indulnának esélyegyenlőségnek álcázva abortuszellenes kampányok.
De mondhatnánk akár azt is, hogy ebben az esetben nem magánvádas ügy lenne a családon belüli erőszak, bölcsődeprogramok pedig nemcsak álmainkban, hanem a valóságban is zajlanának. S minden bizonnyal kevesebbszer fordulna elő az, hogy – a családon belüli erőszakról szóló törvény parlamenti vitájában – fideszes honatyák a konyhatündér és a gyerekgyár szintjére degradálnának nőket. Amilyen pozícióból ma egyes országgyűlési képviselők beszélnek, onnan nézve néha a nők szavazati joga is ultrafeminizmusnak tetszik.
A női kvóta melletti állásfoglalásunkkal nem akarjuk azt állítani, hogy a nők számának növekedésével egyszeriben majd megváltozik a militáns, egymással izmozó macsó hangnem a politikában. Ez egy folyamat, de láthatóan az elmúlt 23 évben ez a hangnem nemhogy szervesen nem kopott ki, hanem ott tartunk, hogy nőverő politikust szinte büntetőjogi ágyúval sem lehet arra rávenni, hogy Btk.-s tényállásokat kimerítő tettei után mielőbb lemondjon képviselői mandátumáról vagy polgármesteri tisztségéről, hiszen méltatlanná vált a közösség képviseletére.
Azt sem állítjuk – bár számos külföldi kutatás ezt bizonyítja –, hogy a nők számának növekedésével egyszer csak csökken majd a korrupció, nő a GDP. Tudjuk, hogy hol élünk – szeretünk is itt élni –, és tisztában vagyunk azzal, hogy évtizedes kulturális beidegződéseken csak lassan és a realitásokat szem előtt tartva – de azokat nem öröknek és igaznak elfogadva – lehet változtatni. A kvóta viszont nem a harrachi, már-már nemi osztályharcként vizionált eszköz, hanem a lehetőségek egyenlőségének biztosítéka. A kvóta a megvalósított esélyegyenlőség eszköze, a demokrácia, a politika és a képviselet tartalmi deficitjeit leküzdő eszköz.
A képviselőség nem jár alanyi jogon, a képviselő-jelöltségi verseny viszont igen: a kutatások mégis azt mutatják, hogy a nők a jelöltállítási megmérettetésig sem jutnak el. A politika szürkezónája a fejük felett dönt, legfeljebb bokréták lehetnek egy-egy listán, a párton belüli informális alkuk pedig eldöntik, hogy ki és miért lesz a jelölt. Ennek az eredménye a 9,1 százalékos női arány, és ennek eredménye az, hogy a nőkre vonatkozó sokféleséget és a nőkre jellemző pluralitást ma csak kevesen képviselhetjük a törvényhozásban.
Éppen ezért a Párbeszéd Magyarországért – csatlakozván a haladó baloldali és zöldpártok kezdeményezéseihez – képviselőjelöltjeinek állítása során a bejutásra esélyes pozícióknak egyharmadára női jelöltet javasol és helyez. Ezzel nemcsak a társelnöki és a párt vezető testületeiben kívánjuk az esélyegyenlőség univerzális elveit érvényesíteni, hanem a jelöltállítás során is. Csak ott lehet ugyanis érvényesülni, ahol a bizonyítás lehetőségei adottak, ahol érvényesül az esélyegyenlőség, ahol a politikából nem hiányzik a társadalom egyik fele. Ahol az egyik fél hiányzik, onnan az egész hiányzik, a társadalom hiányzik. Ez pedig politikusnak – legyen az nő vagy férfi –érdeke nem lehet.
A szerzők a Párbeszéd Magyarországért (PM) országgyűlési képviselői A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
