A hajléktalan ember „bűnének” hangsúlyozása azonban 2013. október 15-től nemcsak szavazatszerzést célzó sallang, hanem a magyar jogrendszer része. A szegények hibáztatása, megbélyegzése az államszocializmus óta nem látott szintre emelkedett: az utcai hajléktalanság újra büntethetővé vált. A kormányzó pártok 2010 óta a legszegényebbek büntetéséből próbálnak politikai tőkét kovácsolni.

A repertoárban szerepelt a hajléktalan emberek aluljárókból való kiűzése („Társadalmi Megbékélés Program”), a közterületen való életvitelszerű tartózkodás, koldulás, guberálás tiltása sok településen, hajléktalan emberek tömeges előállítása a józsefvárosi „közrendvédelmi kampány” során, a „hajléktalanbűnözés” fogalom megalkotása Tarlós Istvánnak „köszönhetően”, majd a szabálysértési törvény módosítása 2011-ben, amely országos szinten hatalmazta fel az önkormányzatokat a közterületen való életvitelszerű tartózkodás büntetésére.

Az AB a törvénynek ezt a szakaszát tavaly hatályon kívül helyezte arra hivatkozva, hogy az állam nem büntethet valakit azért, mert közterületen kényszerül élni. A kormány bejelentette, hogy az AB határozatát nem fogadja el, és a hajléktalanság kriminalizációjának lehetőségét 2013 márciusában beleírták az alaptörvénybe. A hajléktalanság üldözése télen is folytatódott: a fővárosi aluljárók egy részét munkaterületnek álcázva kordonokkal zárták el a hajléktalan emberek elől.

Tavasszal Pintér Sándor belügyminiszter benyújtotta a szabálysértési törvény módosítását, amely a közterületen való életvitelszerű tartózkodás és a közterületen való engedély nélküli kunyhóépítés tilalmát is tartalmazta. Ezt 2013. szeptember 30-án szavazta meg az Országgyűlés, és október 15-én lépett hatályba. Ezentúl az önkormányzatok olyan zónákat jelölhetnek ki, ahol tilos életvitelszerűen tartózkodni, az örökségvédelmi területek pedig automatikusan tilalmi zónák.

Pintér Sándor azzal védte a törvénymódosítást, hogy „csak” bizonyos területeken, meghatározott indoklással lehet szabálysértési eljárás alá vonni hajléktalan embereket. Azonban az indoklásoknak olyan széles körét határozták meg és akkora tilalmi zónát jelöltek ki, hogy a belvárosban tartózkodó összes hajléktalan embert törvénysértővé nyilvánították. Miközben az önkormányzatok eddig is igyekeztek elüldözni a hajléktalan embereket a közterületekről, a törvény most nem „csak” a kiszorítást teszi lehetővé, hanem a büntetést is, ha valaki rendőri felszólításra nem távozik.

A kormánypárti politikusok gyakran értelmezik a kriminalizációt jótettként, mondván, hogy nem szeretnék, ha emberek utcán élnének. De valóban sikerül eltüntetni a hajléktalan embereket a közterületekről? Valóban segíteni fogja őket a rendőri kényszer? Akik azt hiszik, a városok végre a szegregáció útjára lépnek, nem fogja megzavarni hétköznapjaikat a szegénység látványa, csalódni fognak: hajléktalan emberek ezentúl is lesznek az utcákon, mert nincs hova menniük. Pintér Sándor is beismerte, hogy nincs elég férőhely, tehát ha akarna, sem tudna minden közterületen élő szállóra menni. Országosan kb. 11 ezer szállóhely áll rendelkezésre, miközben a KSH felmérése alapján legalább 17 ezer ember él közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyen (a már szállón lakókon felül!).

A közrendet megzavaró viselkedési formák pedig eddig is büntethetők voltak, tehát ha a kriminalizáció hatékony eszköz lenne, már kiválthatta volna pozitív hatását. Akik azt gondolják, a kényszerítő eszközök segíteni fogják a hajléktalan embereket, azok abból a téves feltételezésből indulnak ki, hogy a hajléktalanság oka a hajléktalan ember. Mert nem dolgozik, alkoholista, lumpen. Valójában a hajléktalan emberek egyharmada dolgozik, sokan pedig nem hivatalos és alkalmi munkákat végeznek, különben nem lenne miből élniük. Nem keresnek viszont annyit, amennyiből önálló lakhatást tudnának fenntartani.

A munkába állás sem attól függ, hogy valaki hol él: sokszor épp a szállók nyitvatartási ideje akadályozza a munkavállalást. Az ellátórendszer pedig ördögi kör az éjjeli menedékhelyek, nappali melegedők, a segélyiroda, az álláskereső iroda között (és nemsokára a fogdák, börtönök között is), amely nem kínál kivezető utat az otthontalanságból, ezért a tömegszállások felduzzasztása sem tartós megoldás, 20 éve sem annak szánták. A kormány azzal próbálta igazolni a hajléktalan embereket büntető politikáját, hogy az ellátórendszerre tavaly több mint 8,5 milliárd forintot költött. De nem tette hozzá, hogy a hajléktalanellátásra szánt normatíva reálértéke a kormányváltás óta 15 százalékkal csökkent.

Eközben alig van olyan program, amely tartós munkalehetőséget kínálna azoknak, akik már hajnalban az álláskereső iroda előtt várakoznak, hogy aztán több óra sorban állás után munkát nem, csak egy pecsétet kapjanak arról, hogy megjelentek a helyszínen. Kivezető lakások, szociálisbérlakás-ügynökségek nincsenek, ahogy átfogó lakáspolitika, sőt még annak szándéka sem. Anélkül pedig nem lehet megakadályozni, hogy bárki hajléktalanná váljon, és lehetővé tenni, hogy a hajléktalanságban élők újra lakásba költözhessenek. A kormány pénzt, energiát nem kímélve dolgozza ki a kriminalizáció egyre átfogóbb rendszerét. Ezt a sok időt, közpénzt érdemi megoldások kidolgozására lehetne szánni.

Nem véletlen, hogy jogvédő szervezetek, az európai hajléktalanellátókat képviselő FEANTSA, a Velencei Bizottság, az Európai Bizottság és az ENSZ is elítélték a hajléktalanság kriminalizációját Magyarországon, amely az egyetlen olyan ország a világon, amelynek alkotmánya a szegények alapvető jogai helyett büntetésüket foglalja magában. Azzal kapcsolatban nem lehetnek illúzióink, hogy az emberi jogok védelmét a kormány bármennyire komolyan venné is, a hajléktalanság kriminalizációját éppen azért írta bele az alkotmányba, hogy az AB egyértelmű döntése ellenére is szankcionálni tudja a hajléktalan embereket.

Ez a folyamat nemcsak arra bizonyíték, hogy az uralkodó hatalom a szociális és emberi jogi érveket figyelmen kívül hagyja, hanem arra is, hogy szembehelyezkedik a demokratikus politikai rendszerek olyan alapvető elveivel, értékeivel, mint a fékek és ellensúlyok rendszere, az emberi, szociális jogok tisztelete, az egyenlő bánásmód. A hajléktalanság kriminalizációja tehát nem szegényügy, hanem közügy. Közös érdekünk, hogy a hajléktalan emberek hibáztatása, büntetése helyett a politikai vezetés valódi megoldásokat alakítson ki nemcsak a hajléktalanná vált emberek, hanem a hajléktalanság által fenyegetett százezrek számára is, és hogy ne büntethessenek valakit azért, mert nincs hova mennie.

A szerző szociológus

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.