Kollégámmal támasztjuk éppen a kocsmapultot, s azon tanakodunk, vajon igyunk-e még egyet (vannak érveink pró és kontra, de a dilemmát jobbára úgyis az alkohol dönti el, amely mámorosan bujtogat: azt súgja, hogy még nem ittunk belőle eleget), amikor durr! Berobban a bejárati ajtó, s kívülről bezuhan egy asszony. Majd elfekszik azonnal. S közben valami reccsen – nem tudni, hogy a feje-e, vagy tán a padló.

Nagy csönd támad ekkor az ivóban.

Mindenki az új vendéget nézi, aki hever moccanatlan. Hűha, ez micsoda belépő volt, primadonnához méltó. Ilyet még nem láttam: a kocsmából nem kidobnak valakit, hanem be. Na lám csak, ilyenkor jön rá az ember, hogy a kidobás nem egy etvasz, pedig engem is dobtak ki már: először vagy tizenöt éve otthon, Egerben, hol egy erőművész a pultnál nyakon ragadott és fél kézzel kihajintott, utoljára meg három éve Debrecenben, hol az egységből átkaroló hadművelettel távolított el egy felbőszült matematikus. De a bedobás, hát ez új. Ezt a szegény nőt bedobták, mint a labdát. Odaugrok hozzá, fölemelem, nézem a szemét, hogy magánál van-e, s látom, merő egy lilás duzzanat a bal szeme, a bal szemöldökéből és orrából pedig szivárog a vér. De magánál van. Rám néz, s azt leheli:

– Jó estét, kérek két deci bort.

Jól van, ha inni akar, akkor nagyobb baj nincs, állapítom meg magamban. De a kollégámnak mindenesetre odaszólok:

– Hívd a mentőt, Pista!

Majd végignézek a nő ruháján, s föltűnik, hogy milyen jól öltözött. Ötven körüli asszony lehet, szép, világosbarna bőrkabátot visel, barna szoknyát, lábán vastag pamutharisnya, s igen drágának tűnő, ápolt bőrcipő. Nem hajléktalan, az biztos. Viszont kissé kapatos. Föltámogatom, s mondom neki, hogy üljön le az egyik székre. Mire fölharsan a pultos nő:

– Leültetni? Itt?! Még csak az kéne! Hát nem látja, hogy részeg?

– De hiszen vérzik! – nézek rá megütődve, mire a pultos megint:

– De hiszen részeg!

– De hát megverték, nem látja? – ordítok rá dühösen, mire megvonja a vállát:

– Ugyan már... Hát megverték már tegnap is. Összeveszett egy pasival, az meg pofán vágta.

– És nem hívtak mentőt?! – kerekedik el a szemem, mire egy törzsvendég a pultos védelmére kelve rám dörren:

– Minek hívtunk volna? Hát nem látod, hogy részeg?!

– Te is az vagy – mondom neki, de magam is érzem, hogy ez gyönge érv. Lám, a törzsvendég is meglepődik:

– Jó, de hogy jön ez ide? Szerencsére közbeszól kollégám, Pista, s azt mondja, vonalban a mentős ügyeletes. S kérdezi, hogy a sérült hány éves, s ellátást kér-e.

– Ötvennyolc éves vagyok, és kérek ellátást, mert megvert a férjem – mondja az asszony hangosan és jól érthetően.

– Na ugye – dünnyögöm oda a többieknek, mintha ez bármit számítana. Majd kérdezem az asszonyt, hogy segíthetek-e még valamit, elvégre fölrepedt szemöldökéből egyre csorog a szemébe a vér. Nemet int, s hozzáteszi, hogy a férjével még csak pár éve házasok, de a férfi újabban rendszeresen megveri.

– Nem látom tisztán, hogy miért csinálja velem – dünnyögi, bólogatok, hogyan is látna tisztán, vérben úszik a szeme. Majd azt kéri, hogy vigyem ki innét, mert szabad levegőre vágyik, idebent túl sok az ember. Kitámogatom hát, s csak odakint eszmél riadtan: ekkor jön rá, hogy az utcán talán várja valaki. De nincs ott senki. Még.