Nem kellene ezzel a nyóceggyel érvelni. Nem következik belőle semmi. Nem jött el semmilyen igazság semmilyen pillanata. Vannak sajátos esték. Az egyik így sajátos, a másik úgy. Lehetett volna fordítva is. A Zalaegerszeg is megverte egyszer a Unitedet. Minden évben, mindenféle nemzeti kupákban vernek kis csapatok klasszissal jobbakat. És? Mi van, ha az észtek legyőzik a románokat, és mi megyünk tovább? És mi volt akkor, amikor a Horn-kormány alatt a finnek megverték magukat, továbbmentünk, aztán égtünk, mint a rongy?

A politikának legfeljebb a nézőtéren van helye

A magyar válogatott nincs máshol, mint ahol volt. Hollandia alatt, Észtország és Andorra fölött, Románia és Törökország sávjában. A hollandok minket vernek, Észtországot meg Andorrát mi verjük, a saját súlycsoportunkban meg egy győzelem, egy vereség, két döntetlen. Ötven százalék. Ez legyen a legnagyobb bajunk.

És ha nem így lenne, mi lenne? Úgy hatvan évvel ezelőtt nem így volt. Aranycsapat volt, 6:3 volt, világbajnoki döntő volt, tizenhat helsinki aranyérem volt, a nemzeti élsport a nemzetvezetők figyelmének fókuszában volt, szörnyű volt, diktatúra volt. Az akkori sajtó elmagyarázta: felsőbbrendű a rendszerünk, ezért felsőbbrendű a sportunk is. Ezt magyarázták akkor is, amikor az NDK eredményei felülmúlták az NSZK-ét, a szovjeteké az amerikaiakét. Pekingben volt egy rossz olimpiánk, ráterhelte az orbánista sajtó Gyurcsányra. Londonban volt egy jó olimpiánk, megírta a Demokrata, hogy ezt igenis Orbánnak köszönhetjük. Ebbe a sorba álljunk be?! Ne álljunk be! Amit nem kell csinálni, azt jól sem kell csinálni. Élsportból nem kell eminens közügyet csinálni. Mert nem ezen múlnak a közállapotaink.

Kétféle verseny van. Ami a különféle igazságok és értékek szempontjából semleges, meg ami nem az. A háborúkban, a választásokon érték- és igazságtételezések csapnak össze, a sportpályán meg nem. A gólnak nincs pártállása, az egymás melletti futópályák ugyanoda vezetnek. A versenyzők céljaiban nincsenek eszmei-politikai-etikai különbségek, tehát a verseny kimenetelének sincs ilyen tétje. Ellentétben a háborúkkal és a választásokkal.

A sportverseny, a szurkolás háborúpótlék. (Is.) Ez benne a jó, ez benne a veszélyes. Mindenféle indulat, érzelem, törzsi ösztön, diadal-, bosszú- és vérszomj kiélésére és megélésére alkalmas pusztítás, vérontás nélkül. Ez elemi fontosságú civilizációs funkció. Viszont működik a szívóhatás is, hogy ez a fiktív háború magába szippantson mindenféle politikai, történelmi tartalmakat. Ebből nemcsak a kemény magok rasszista uszítása, politikai akciózása és véres utcai háborúzása következik, hanem sokkal szélesebb körben az is, hogy közösségi, nemzeti, politikai, történelmi igazságokat keresünk a sportban. Ha a mi oldalunkon van az igazság, akkor a másik oldalon az ellentéte van.

Jobbszéli bohócok szeptemberben kimentek Bukarestbe, hogy most majd szimbolikusan bosszút állnak a románokon... „A széthúzásban elhíresült magyarok ezúttal összefognak, és a lelki szolidaritás kivételes erejével támogatják a csapatot a bukaresti mérkőzésen (...) A történelem bátorító vigaszt küld a csapatnak”. Ezt Csoóri Sándor írta a Magyarok Világszövetsége nevében a válogatottnak, mielőtt 1999-ben a focitörténelemben először kikaptak volna Romániától.

Rendes kormány a tömegsportra koncentrál, a szórakoztatóipari sportot a magánszférára és a civilekre hagyja, az ország nevében föllépőket meg az ország anyagi erejének arányában támogatja (ha már sajnos a többi ország is ezt teszi, ne legyenek annyira egyenlőtlenek az esélyek). És ezen felül nem is törekszik másra, csak a sport világának depolitizálására. Hogy a játékháború játék maradjon.