Reménykedő nép vagyunk. Még mindig nem temetjük a magyar focit. Van matematikai esély. A legbiztosabb, ha rúgunk egy tízest Andorrának, vagy legalább hatot. Vannak még csodák, csak velünk nem esnek meg. A számok például nem velünk vannak. Hiába épül megannyi pálya, hiába költ minden eddiginél többet a magyar kormány (és hozzá az üzleti köre) a focira, hiába az erőfeszítés: valójában labdába se rúgunk. Azok a milliárdok, amelyeket a nemzet a saját szájától von el, semmit se érnek nemzetközi összevetésben. Egy jobb európai csapat éves költségvetése csak kicsivel nagyobb annál, mint amennyit nálunk a politikai erő és akarat összekapar.

Itt valahogy fordítva van minden. Magyarországon a nagy pénz megelőzi a nagy focit. Másutt azért gazdagok a klubok, mert jók. Itthon akkor jó egy klub, ha sok körülötte a gazdag. Nálunk előbb épül stadion és csak aztán képzési rendszer. Itt előbb van nyertese az építésnek, mint ahogy elkészülnek a tervek. Előbb készül el a stadion, mint hogy lenne szurkolótábor.

Tegye fel a kezét, aki azért nem megy évek óta magyar „első osztályú” mérkőzésre, mert lepukkant a stadion! Azért nem megyünk, mert amit ott látunk, az nem szórakoztat, amit pedig ott hallunk, azt nem akarjuk, hogy a gyerekünk is hallja. Ha nem ezt hallanánk és nem ezt látnánk, mennénk mi hóban, sárban, lekopott székeken ülve, csorba betonon állva. Ahogyan a már csak kicsit jó magyar focira is mentünk. Fölülről akarják meghozni a focikedvet. Nem nekünk hazudják, hogy eredményt hoznak, csak maguknak, hogy valamit elérhetnek így. Közben tudniuk kellene: ez így itt nem megy. Iparosítani sem sikerült nálunk erőltetetten, futballosítani sem fog. Illetve csak olyan eredménnyel, ahogy iparosítani.