A Szent Anna utcán ballagtam fölfelé, a Piac utca irányába, amikor megláttam azt a nőt és azt a fiút, s akkor hirtelen megálltam, mintha áram ütött volna meg, valami furcsa, szívtájék felől induló rianás. Egy gyönyörű nőt néztem, s mögötte egy szegény, nyomorék fiút.

Istenem, micsoda nő volt. Ritka szépségének teljes és büszke tudatában úgy ment a hétköznapi utcán, olyan méltóságteljesen és lassan, ahogyan vitorlás ring a világnak feszített ünnepi vitorláival. A hosszú vörös haja, az a tömött, buja lobonc messziről lángolt. Fekete ruhát viselt, derékban szűket, térdig érőt, körömcipője pedig kipp és kopp, kipp és kopp, lassan kopogott, sokkal lassabban, ahogyan férfiszív veri az ütemet ilyen istennő közelében, s amikor félig felém fordult, megláttam egy pillanatra az arcát is, a nagy, zöldes, okos csillogású szemét. Fekete keretes szemüveget hordott, fordultában fölszikrázott a lencse a lágy októberi fényben. Istenem, micsoda nő volt, a Szent Anna utca sokat látott fái is bólogattak utána, ahogy elvonult.

S amikor ezt a nőt néztem, megpillantottam egy fiút is mögötte, aki kerekes székben ült. Fiatal volt, húsz év körüli, de csak markáns, szakállas arca, s erős homloka viselte a korát, az tette felnőtté. Csenevész kis teste olyan volt, mint egy sovány, tízéves gyereké, s vékony lába mozdulatlan lógott. Egyedül volt, a széles járdának a házfalak felőli részén ült, nem tudom, mit csinált, talán valakire várt, s közben azt a nőt bámulta, őt leste leesett állal. Persze, ki mást. Hiszen úgy ment el ott az a nő, úgy ringott közöttünk, mintha e bolygón rajta kívül nem létezne nő más – igaz, abban a végzetes pillanatban más nem is létezett a térben, csak egyedül ő. Nem nézett a fiúra, nem nézett senkire, de bizonyosan tudtam, hogy bizonyosan tudja, hogy minden lépését figyelik.

S az a fiú egyszerre csak megemelte magát, hosszú nyaka megfeszült, s a karjával a nő után kapott, betört abba a megközelíthetetlen női térbe, én meg csak néztem őket, uramisten. Ez a fiú leszólítja ezt a nőt! Leszólítja, azt hittem, mindjárt odafüttyent neki. Milyen lehet az élet ezzel a nővel, ez futott át akkor rajtam. Mondom, büszke vitorlás volt, de a fegyverzetét tekintve életveszélyes romboló. Milyen lehet egy hadihajón kelni és feküdni, amelynek fedélzetét már jó előre vörösre festik, hogy a vér, amit a férfi érte ont, ne legyen oly feltűnő, ha elfolyik?

De annak a fiúnak a szája nem füttyentésre állt, mint a nők után megjátszott vagánysággal kurjongató építőmunkásoké. Hanem a szája váratlanul pengevékonyra összeszorult, s rettentő erővel préselte ki a gyerektestbe szorult felnőtt embernyi levegőt. Mintha köpni akart volna maga elé.

Akkor néztem meg jobban azt a fiút. Akkor néztem a szemébe.

S akkor álltam meg hirtelen, mint akit megütött az áram.

Mert azon a férfiarcon nem a szenvedély tüze lobbant, ahogy én azt gondoltam, hanem valami más. Gyűlöletet láttam rajta. Vagy tán nem is ez a jó szó. Mit érezhetett az a fiú, amikor azt a nőt nézte? Nem tudom. Talán harag volt az. Sértettség, düh, keserűség, kamaszévek alatt fölhalmozott, méregbe mártott, kielégítetlen indulat. S ahogy álltam ott, s megbabonázva néztem az odabenn évek óta játszódó gyilkos drámát, egyszerre rám tévedt a fiú tekintete. Egyenesen a szemembe nézett, s egy pillanat alatt eltűnt az arcáról minden érzelem. Lebiggyesztett ajakkal fordult el tőlem, aki kifigyelte titkát, majd az öregedő fákat nézte hosszan, ahogyan a nő után hajladoznak, s lassan el is érik ám sárguló leveleikkel.