Kiderült, hogy az a középkorú, nagy hasú biztonsági őr, akin két napon át mulatott a világháló, egyáltalán nem lúzer, hanem hős, nagyon is az: neki köszönhető, hogy a Béke úti banktámadásnál a fegyveres rabló nemhogy pénzt nem vitt el, de a pocakos őr fellépésére egyenesen összecsinálta magát, és úgy futott el, mint a nyúl.

Pedig hogy röhögött rajta a világ, hogy röhögött rajta Magyarország. A rögzített utcai kamera felvételén előbb a rablót látni, amint fóliaszatyorral a kezében őrült iramban menekül, aztán sokáig semmi, mire végre feltűnik a pocakos őr, zihálva araszol a rabló után az öklét rázva, megállj, rabló, az anyád úristenit.

Ez Magyarország, mondta a világ, s mondtuk mi is bugyborékoló nevetéssel. S nemcsak azért, mert a jelenet korai Woody Allen-filmeket idéz, hanem, mert tényleg szimbólum a pocakos ember, ilyen az ország, mindig lemaradva, vánszorogva a valóság után, saját maga után, s legfeljebb az öklét tudja rázni, nagy hangon ordítani, hogy szemét, rohadt világ, közben minden szétesik a keze között; már az önmagában csoda, hogy működött az utcai kamera.

Így azonban nyilván minden másképp van. Az egyik rádió reggeli műsorában a pocakos őr munkatársa mondta el a széles nyilvánosságnak, hogy kollégája éppen egy széken ült a bankfiókban, úgymond pihent, és nagyon ideges lett, amikor rabló rontott be a helyiségbe, ráadásul fegyvert fogott rá. Mérgében azonnal elrúgta magától a széket, majd a „na, ne szórakozzál kisöreg, itt most te hasalsz le!” szavakkal pisztolyt rántott ő is, mire a rabló nyomban elszaladt. A többit már az utcai kamera mutatta.

Nem kétséges, hogy a pocakos őr a mi emberünk. Mi magunk se szeretjük, ha délutáni szendergésünkből felébresztenek, pláne rablók, másrészt végre egy civil ember kezébe került az események irányítása. Semmi kőkemény profizmus, szabályhoz való merev ragaszkodás, hanem kedvünkre való civil kurázsi, emberi gesztusok és hang, hogy a jó k. anyádat ébreszd fel legközelebb.

A pocakos ember piszkosul hasonlít is ránk: egy számmal kisebb ing, kitérdelt pantalló, hasít a dereka, futás után percekig nem kap levegőt, amúgy havi száztízezerért szórakoznak az életével, amit békével tűr, ám ha kihozzák a sodrából, nem ismer tréfát. Tán ki kellene ezt használni.

Eléggé unalmas már ez a rendnek nevezett káosz, amelyben a rendőrség egy SIM kártyát is képtelen kivenni a mobiltelefonból, veszve hagyva a bizonyítékot súlyos bűnügyben, s amelyben a házi őrizet alpesi beutalónak fogható fel többszörös gyilkosok számára, s egyáltalán, hogy bárhová is nézünk, csak rablókat látunk, útonállókat, közönséges haramiákat, leginkább állami ünnepeken a méltóságteljesen felvont nemzeti lobogó alatt, s lassan remény sincs, hogy ez másképp legyen.

Elnézve az emberek pergamenszerű arcát, a hülyíthető városokat, becsapott falvakat, megfélemlített választókörzeteket, a nyögvenyelős ellenzéki próbálkozásokat, a hiúságot, a számítást, a spekulációkat, az alakoskodást, ha maradt még valaki ebben az országban, aki el tudja kergetni a rablóbandát, akkor az csakis ez a többszörösen kiröhögött, mélységesen lenézett pocakos ember lehet.

Szép kis kilátások: ezután ilyen pocakos emberek lesznek a hőseink, a pocakos ember lesz az utolsó reménységünk.

Csak addig ki ne rúgják az állásából szolgálati hely elhagyásáért.