Az utcán, a hivatalokban, az iskolákban, a kórházakban rendcsinálók. A szabadság ott lapul a házakban. Fél előjönni. De higgyétek el, még nem halott, ott van.

Az eddigi utolsó választás: 2010. október 3.

Mondja, maga kire szavazna? – néz rám gyámoltalanul. Ugyanígy néztek rám 1989 októberében. A rendszer, amely minden pórusunkat átjárta, eltűnőben. Túl voltunk rajta. De ott volt. Ellenzékében a négyigenes népszavazás pártjai – az SZDSZ, a Fidesz, az FKGP és az MSZDP – vadul háborúztak az MDF-fel. Éppen cikksorozatomat írtam a pártokról, hogy mennyire alkalmatlanok az ország vezetésére. Mindegyik azonnal ki is zárt magából. – Akarja tovább a Kádár-rendszert? –Nem. – Akkor ne szavazzon a régiekre.

– Tudja, hogy kire érdemes szavazni? Így kérdeztek 1993 októberében. Éppen kiléptem a bíróság épületéből, amely azt ítélte meg, hogy a hatóság megsértése bűncselekményét követtem-e el, amikor azt mondtam egy veszprémi előadáson: „Itt mindenkinek ára van, miniszternek és államtitkárnak”. A rendszerváltás utáni első kormány haldoklott. Az ellenzékben a szocialisták, a szabad demokraták és a liberális Fidesz ölték egymást. –Akarja, hogy ezek itt maradjanak? – Nem, dehogy! – Akkor szavazza le őket!

Nem folytatom. A vágyam 1989 óta, hogy szülessen olyan ellenzék, amely nemcsak azért győz, mert nem a fennálló hatalom, hanem mert pozitív alternatíva. A választás nem negatív szavazás, hanem pozitív választás: nem elküldöm az egyiket, mert jobban utálom, mint a másikat, hanem mert az egyik program, stratégia, viselkedés, politikus közelebb áll hozzám eszméjében és gyakorlatában, mint a másik. Eredményesség, hitelesség, kormányzóképesség dönt. Működik, vagy nem működik az ország. Kérditek, milyen a pozitív választás? A német választásokon a választó Merkelt és a CDU-t jutalmazta: Németország működik és a válság közepén Európa vezető országává lett. Nem azért, mert Merkel mondja, hanem mert valóban az. Milyen a negatív szavazás? Franciaország elküldte Sarkozyt és az UMP-t, mert elege volt a választóknak, és megválasztotta Hollande-ot és a szocialistákat, mert nem volt más. Itália megpróbálta elküldeni Berlusconit, de túl sok más volt, ezért kellett hozzá néhány forduló.

Eddig valamennyi magyar választás negatív szavazás volt, és most se lesz másként: eleged van-e a fennállóból és változást akarsz, vagy sem. A választók, a társadalom ugyanúgy, mint én, reménykedik valamikor a ciklus közepétől, hogy a kormányzókról vagy ellenzékiekről pozitív és összehasonlítható képet kapnak. Hogy aki hatalomra került az kormányzóképes, vagy az ellenzék kormányképes alternatívát nyújt. Hogy az ország végre működni kezd. És amikor nagyjából a választás előtt egy évvel kiderül, hogy a politikai elit mindkét ága – a hatalmi és az ellenhatalmi – nem vele, hanem önmagával foglalkozik, hogy az ország nem működik, nincs kormányképes változat, akkor hagyományos módon befelé fordul. Döntését maga hozza. A fölötte lévő ordítozás, hadonászás, jutalmazás és büntetés már nem érdekli.

A fent lévők, a hatalom ezekké válik. Ezek már csak ilyenek. Nincs nevük. Nincs arcuk. Nincs önálló gesztusuk. Ezek. A Kádár-rendszer sorsa nem 1990 tavaszán, hanem egy évvel korábban dőlt el. A választóknak fogalma se volt róla, hogy kik jönnek az ancien régime megdőlése után. Egyetlen dolgot akart: ezek menjenek. Ahogy az MDF-ről szóló ítéletet is előbb meghozták. A Horn-kormányt a Tocsik-ügy tette sírba: ne lopjatok. Az első Orbán-kormány még fennen ajándékozott és élvezte a közvélemény-kutatások verőfényét 2001 tavaszán-nyarán, amikor már a választók többsége szívében megbuktatta. Nem Medgyessy kedvéért, hanem ezer apró, az elit számára észrevétlen kormányzati pimaszkodásért. És a 2006-os, kivételes újraválasztásnak is igazi oka, hogy 2004 végén leváltották a fennálló rezsimet, a választó élvezhette az elküldés örömét. Amikor a választó 2006 nyarán ráébredt, hogy becsapták, azonnal leváltotta a Gyurcsány-kormányt.

Kérditek, hogy mit tesz latra a választó, amikor arra kényszerül, hogy maga döntsön. Amikor nem segíti, hanem akadályozza a pártokról, a politikáról megszerzett tudás, félismeret. A hozzáértők száz és száz vizsgálat után mindent tudnak erről. Én nem. Habozva, számtalanszor tévedve a múltban, arra jutottam, hogy a negatív szavazások a személyes sors meghosszabbításából születnek. Jobb lesz nekem, ha marad, ami van? És 1989 óta minden beérkező választói csoport arra jutott: nem lesz jobb! Ha ezek maradnak fent, nekem nem lesz jobb lent! A választók, amikor általában kiábrándulnak, csalódnak a fentben, ezekben – nem törődnek velünk, ellenünk vannak, fogalmuk sincs a mi gondjainkról –, akkor ezt az aktuális fennlévőkön verik le. Ez a fent, a politikai, a gazdasági, a szellemi és a médiaelit, nem igazolta a lent várakozásait. Igaz, sokszor e várakozások igazolhatatlanok is voltak, de a Kádár-rendszer elitje helyébe betelepültek az ezredforduló óta sikeresen tettek tönkre mindent.

A nagy választói többség másik motívuma a szívszorító segítségkérés: segítsen rajtam, rajtunk valaki! Ezek ott fenn nem segítenek. Ezek nem is akarnak segíteni. Egyedül vagyunk. Kiszolgáltatottak vagyunk. Kicsik vagyunk. Minden düh, sérelem, ordítás mögött a nyüszítő félelem: itt maradunk a sötétben. Dehogy akar a magyar választó dacosan szembefordulni a világgal. Dehogy kíván saját erőből hegyeket dönteni. Dehogy hisz az önerőre támaszkodásban. Dehogy akar a világ szégyene, önmaga büszkesége lenni. Azt hitte, Kádár és emberei hozzák a segítséget. Nem hozták – menjenek az anyjukba! Azt remélték, hogy az Antall-féle urak hozzák Ausztriát és Németországot. Ha nem, hát nem – tűnjenek el! Abban bíztak, hogy Horn Gyula és a szocialisták elintézik. Nem intézték el. Hozott Orbán Viktor először és másodszor segítséget? Nem. Még a marslakók se értek ide.

Ilyenkor már nincs jelentősége annak, hogy a magunkfajta mit mond, mit ír. A kisember döntését az előző évek és saját élményei határozzák meg. Hogyan bántak vele és családjával. És akkor az iskola igazgatója, a segélyétől megfosztó hivatalnok, az őt feketén alkalmazó vállalkozó, a nyugdíjasról becsmérlően beszélő fennlévő, a megtakarítását veszélybe sodró akárki, a szavát nem tartó polgármester, az egyetemen kedvenc tanárját kirúgó dékán, a rokkantságát visszaminősítő, a pótlékait szemrebbenés nélkül elvevő mind-mind ezekké változik. Rossz városban, rossz faluban, rossz országban, rossz világban élek. Vagy ezek mennek, vagy nekem kell innen elmenni.

A fennjáró politikus, értelmiségi egy hallgató, vele szemben néma társadalmat lát. – Közömbösek! – hallom a kifakadást. A magyar már csak ilyen, a hátán fát lehet vágni! Szolga nép! – vérvörös dühösség. Dehogy. Egyáltalán nem közömbösek. Figyelnek és mindent megjegyeznek. Dehogy szolgák! Csak tudják, mit kockáztatnak. Nincs hátországuk. Nincs menekülési útjuk, ha a hatalom rájuk veti magát. Igen, némán várnak a visszavágás pillanatára. Beszélj te is velük csendesen és nyugodtan! Ne fenyegess! Ne kárhoztass! Hallgasd meg őket, és megérted, hogy miért van elegük a hisztériából! A kicsik sérelmei, tüskéi tökéletesen érthetetlenek mind a hatalmon lévőknek, mind az ellenzéküknek. Legalább te próbáld megérteni őket.

Kapkodva kísérel meg mindenki nyelvet, tolmácsot találni a választói csoportokhoz. Minden politikus egyre hangosabban ordít, hátha meghallják. Nem akarják hallani. Túl vannak rajta. Ha meglátják, lekapcsolják. A hatalom éppen a műparaszt maszkjában, a te is bunkó, én is bunkó, húzd rá cigány viselkedésben és az általa kitalált, senki által nem beszélt dagonya nyelven közelít szeretett népéhez. Győző gazda durva dagonya tréfáin már kizárólag az udvari nép kacag. És csodálkozik, hogy megfizetett cigányokat kell szállítmányoznia a tanyákról, „csaló vagyok, nem turista” feliratú pólóban, hogy kínnal-keservvel megnyerjen egy saját körzetet. Az ellenzék utoljára 2012. október 23-án, Bajnai hangján beszélt emberi nyelven. Hihettük, hogy elkezdődik a dialógus, a párbeszéd korszaka. Csalódnunk kellett. Elfelejtették a párbeszéd nyelvét és azokat, akikhez szólni akartak. A nép nem velük, hanem ellenükben is küldi el az Orbán-rendszert.

A választás már eldőlt a mélyben. Az eredmény el van ásva titkaink helyén. Az is eldőlt, hogy a fent ágálóknak megint nem sikerült kapcsolatot találniuk az alul lévőkkel. Új politikai, gazdasági és szellemi embereknek, eszméknek kell jönniük, hogy utat nyissunk a lentieknek fölfelé, a fentieknek lefelé. Monológjainkról, leckéztetéseinkről ismét kiderült: nem kérnek belőle. Nem kérnek az elnyomásból és megaláztatásból.

A szabadság ott lapul a zárt ablakok, ajtók, szemek és szájak mögött.