Az emberi élet, az emberi közösség fejlődése is ciklikus, ez az emberi lét egyik alapélménye. Reggelre jő az éj, nyárra a tél, munkára a pihenés, ébrenlétre az alvás, életre a halál, halálra a születés. Ezt fejezi ki a nagy vallások alapélménye, az élet és a halál, a feltámadás és az újjászületés mítosza. A további út ennek az élménynek a kiterjesztése, a pusztulás és a felmagasztosulás mindent átható elmélete. Az apokalipszis (a végső pusztulás) – vagy az eszkatológia (a megváltás) és a chiliazmus (a megváltó eljövetele) hitének kettőssége.

Így van ez az emberi társadalom belső életének, szellemi magatartásának alakulásával. A bizonyosság és kiteljesedés korszakait a kétkedés, az eszmélkedés és az útkeresés korszakai váltják fel. Amilyen az eszmélkedés, olyan aztán a kiteljesedés. A magyar fejlődés vonalának „zsákutcás”, félperifériás, szervetlen, feudalizmust őrző vonásai összefüggenek az eszmélkedés hiányaival.

Az eszmélkedés folyamata akkor vezet el a valódi megújuláshoz, ha túljut első szakaszán. Ez ugyanis szükségszerűen együtt jár a kezdés nehézségeivel. A viszonyok „cseppfolyóssá” válnak, és minden megtörténhet. Az is, hogy a még érvényben lévő hatalom fellép ellene, és széttöri. A „magyar zsákutca” eddig diadalmas történetének az volt az oka, hogy ez mindig bekövetkezett. A még cseppfolyós eszmélkedésből nem tudott kifejlődni egy szerves és stabil új társadalmi valóság.

Már elég idős vagyok ahhoz, hogy hetven én tapasztalatait próbáljam meg összefoglalni. Most persze dióhéjban. Mikor jöttek el az eszmélkedés, az útkeresés, a megújulás nagy korszakai.

1945/1947 – érdekes, hogy nem 1944-ben. Pedig a szinuszgörbe akkor zuhant a mélybe: részvétel a háborúban, vereség, halottak, holokauszt, fosztogatás, nyomor. De a kárvallottak úgy élték meg ezt, mint a sors csapását, és nem volt lehetőségük az útkeresésre. A nem vesztesek, kevésbé vagy később vesztesek pedig igyekeztek maguktól elhessegetni – legalábbis a szélesebb értelemben vett középosztályban.

1944 nyarának felét Budapesten töltöttem, már az ellenállás tagjaként, ezért borzadva figyeltem ezt. Ahogy az utca népe félreállt, ha a nyilas vagy náci söpredék ártatlan embereket felcsillagozva terelt a pusztulásba, a Népszínház utcai gyilkosságokat úgy nézték, mint a moziban (majdnem megtapsolták), tele voltak a strandok és az Operettszínház, az utcán mindenki a Latabár Kálmán által énekelt slágert dalolta-fütyülte (Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott).

1945-ben ez radikálisan megváltozott, és az eltorzult békéből kínokkal teli eszmélkedés született. Az eddigi rend haszonélvezői ekkor sem néztek eléggé szembe a valósággal, az eszmélkedés fő célja számukra az új helyzethez való alkalmazkodás. A felemásan polgárosodó társadalom különböző részeinek jelentős része azonban nem választott. Hozzájuk csatlakozott a fiatalság, amely előtt a szülők nemzedéke elvesztette minden tekintélyét. Kiderült, hogy fogalmuk sem volt arról,

ami korábban és azután történt. Jelentős kisebbségük valóban utat keresett, a többiek pedig legalább elmentek táncolni az ifjúsági szervezetbe, és nagyobb szabadságot vettek maguknak, mint ahogy azt eleik engedélyezték.

Ez volt az első nagy eszmélkedési periódus. Ezt Rákosiék eszmélkedés nélküli hatalomra kerülése, végül a „fordulat éve” (a diktatúra nyílt meghirdetése) befagyasztotta. A társadalom számára egyetlen út maradt: az alkalmazkodás, az eszmélkedés leállítása vagy legalábbis a hallgatás.

1953/1956 – az eszmélkedés Nagy Imre rádióbeszédével kezdődött 1953. július 5-én. Ez másfajta volt, mint az 1945-ös. Az egy óriási ütés utáni lassú ébredésként jelentkezett, ez mint egy váratlan és hirtelen megvilágosodás, ami azután egyre szélesedett és mélyült, még akkor is, amikor Rákosiék Nagy Imre leváltásával meg akarták állítani a folyamatot. Ez azonban csak olaj volt a tűzre, amely aztán gejzírként, pontosabban gejzírek tömegében tört fel a forradalomban. A megindult folyamatok azonban nem álltak össze egésszé, hanem egymás ellen is harcoltak. Kitörésük így nem vezetett el a megvalósulás, a stabilizálódás, a megszilárdulás szakaszáig.

A folyamat ugyanúgy végződött, mint a „fordulat évében”, de mégis másként: itt a visszafordulás keményebb és kegyetlenebb volt az akkorinál is. Igaz, hogy aztán kiteljesedett a mi magyar Mucsai Welfare Societynk, a korlátozottan engedélyezett eszmélkedés, a modernizált zsákutca ellentmondásos világa. A politológiai irodalom ezt nevezi „demokratúrának”. (Formájában demokrácia, tartalmában diktatúra.)

1985/1992 – A szovjet birodalom kibontakozó válsága lehetővé tette egy új, erősen korlátozott, de mégis életképes eszmélkedési folyamat megindulását. Ez több szempontból szélesebb körű és szervezettebb volt, mint az előbb említettek, leginkább az eddigi magyar „reformkorokra” emlékeztet. (Többes számban mondom, Horváth Zoltán szellemében, aki a XX. század eleji, Ady, Bartók, Jászi nevével fémjelezhető folyamatot nevezte másodiknak – de ha jobban meggondoljuk, még másokat is felvehetünk.) Egyrészt megkapta a hivatalos hatalom ellentmondásos támogatását, másrészt egyre erősödtek benne azok az irányzatok, amelyek már a diktatúra ellen és egy széles körű demokrácia érdekében léptek fel.

Az is sajátos volt benne, hogy ezt az eszmélkedést nem nevezhetjük cseppfolyósnak. Azt ugyanis az jellemzi, hogy már azt sem tudjuk, mit hoz a holnap, hol tör fel egy újabb gejzír. Itt azonban az eszmélkedők maguk korlátozták a gejzíreket, éppen annak érdekében, hogy kivárhassák és megélhessék azt az időt, amikor kitörésüket már senki sem akadályozhatja meg.

Ígéretes korszak volt, ez emelte

Magyarországot a világfigyelem középpontjába, a „rendszerváltó”, volt szovjet érdekeltségű államok mintaországává.

A vége is más volt, mint az előbb tárgyalt két korszaké. Ott a hatalom (és nem csak a magyar) fojtotta meg, itt az eszmélkedés résztvevői – bár nem tudatosan – maguk bénították meg. Azzal, hogy a hatalom (a saját hatalmuk) érdekeit a reform érdekei fölé helyezték. Amikor Antall József

– Torgyán követelésére – beleegyezett a világszintű magyar mezőgazdaság tönkretételébe. Amikor Horn Gyula fontosabbnak tartotta a szabad demokratáktól való „megszabadulást” a választási győzelemnél. Amikor Orbán Viktor belement a tisztikaszinó eladásának ügyébe, és nem vállalta az összefogást a Demokratikus Chartában (mert már a jobboldalra kacsintott).

Ez vezetett a 2010-es rendszerváltáshoz, köztársaság helyett centrális erőteret, demokrácia helyett demokratúrát, európai piaci gazdaság helyett unortodox gazdaságot hozott létre.

Minderre ráillik Szekfű Gyula híres megfogalmazása (más időszakról): valahol utat tévesztettünk. És nem pusztán a zsákutcába vonultunk vissza, hanem abban is harapófogóba szorultunk. És ebben – bár különböző mértékben – sajnos a hatalom valamennyi szervezete részt vett. És az ő „vezetésükkel” a társadalom negatív előjelű eszmélkedésbe kezdett.

2010 után – új szituáció jött létre. Eddig, 1849-ben, 1920-ban, 1948-ban, 1956-ban az eszmélkedések és a forradalmak után mindig a nemzetközi hatalom segítségével, a társadalom ellenében kellett Magyarországon a diktatúrát bevezetni és megerősíteni. Most fordítva történt. Maga a társadalom szavazta meg saját hatalmának korlátozását. Létrejött a centrális erőtérnek nevezett mucsai diktatúra, amely egyaránt magán hordja a Horthy- és a Kádár-autokrácia vonásait.

De megnyílt egy új lehetőség is.

Mert úgy alakult a magyar történelem, hogy nemcsak a diktatúrák születtek nemzetközi döntéssel, de amikor ideig-óráig megnyílt a demokrácia lehetősége, akkor sem mi vívtuk ki, hanem a nagyhatalmak döntöttek így. Ez azt a csodálatos lehetőséget nyitotta meg, hogy egyszer végre mi magunk teremtsük meg – a magunk akaratából – a magunk demokráciáját. Jó ideig nem látszott ebből semmi, a társadalom vagy örült, vagy hallgatott. Aztán megindult az eszmélkedés, előbb ki-ki magában, aztán „négyöt magyar összehajolt, és azt kérdezte, miért is”. Mozgalmak indultak, pártok keletkeztek, most már az összefogásról beszélnek, az utcán az emberek megszólítják egymást. Ugyanúgy – én tudom, mert tapasztaltam – mint 1945–47-ben, 1953–56-ban, 1985–92-ben.

Ez az összefüggés még mindig cseppfolyós.

Sajnos, mert így megtörténhet, hogy csak szó marad az együttműködés, az egyéni és a csoportérdekek felülírják a közérdeket. Nem ismeri az eszmélkedés korszakának igazi jellegét és jelentőségét, aki azt hiszi, hogy semmi sem fontosabb annak megjelölésénél, hogy ki az ellenzék miniszterelnök-jelöltje. Nem érti, hogy az eszmélkedők éppen most szabadulnak meg ettől. Ők jó demokráciát akarnak, nem jó uralkodót.

Ha minden megtörténhet, miért ne történne a jó is. Egyre többen látják szükségesnek, hogy a demokratikus (nem autokratikus) összefogásnak ne csak eszméjét, hanem gyakorlatát is szolgálják.

A legutóbbi felmérés szerint a megkérdezettek hatvan százaléka látja úgy, hogy Gyurcsány Ferenc nélkül nincs összefogás és nincs győzelem. Nem azért, mert megbocsátanak neki, hanem azért, mert nem tartják bűnösnek. Az őszödi beszéd sem volt bűn, hanem az akkori (és az azóta is sokban változatlan) helyzet megítélésének igazsága, az Európához való érdemi csatlakozás, a jóléti minimum megteremtésének igénye. Most szükség van az általa képviselt szellemre és energiára. És ugyanilyen szükség van Mesterházy Attilára, Bajnai Gordonra, Bokros Lajosra, Kuncze Gáborra, Fodor Gáborra, szociáldemokratákra, liberálisokra, konzervatívokra egyaránt.

Ezt bizonyítják az elmúlt időszak mozgalmai a maguk bajaival egyetemben, valamint lezajlott időközi választások (a bajai is), amelyek arra mutatnak, hogy az esélyek növekednek.

Most az a cél, hogy megteremtsük a demokratikus ellenzék irányzatainak stabil – most már nem cseppfolyós – demokráciáját. Mert ha mi nem tudjuk ezt létrehozni, akkor nemcsak győzni lesz nehezebb, de utána egy országot visszavezetni a demokrácia útjára is.

* A szerző a Demokratikus Koalíció tiszteletbeli elnöke csak pártot keresett.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.