Izraelben jobbára szkeptikusak ezzel kapcsolatban, de ez érthető: egy agresszív iráni politikának ők lennének a legelső kárvallottjai. Ráadásul a diplomáciai felelősséget a Biztonsági Tanácson és a P5+1 országcsoporton kívüli Izrael áttolhatja a nagyhatalmakra: bajlódjanak ők annak megítélésével, mennyire őszinte az iráni vezető szándéka.

Róháni végigjárta az éves ENSZ-nagyhéten szokásos vándorcirkuszt: nemcsak felszólalt a világszervezet plénuma előtt, de televíziós interjút is adott, fontos vezetőkkel találkozott, és elment a Külkapcsolatok Tanácsába is, hogy kérdésekre válaszoljon. Ezek egyike sem lett volna kötelező számára. (Áder János például oda sem utazott.) Bár megnyilatkozásait időnként fordítási vitákkal terhelten vagyunk kénytelenek értelmezni, az általános megítélés szerint Róháni elhatárolta magát attól, amit a nácik a második világháború idején a zsidókkal (és mint rögtön hozzátette, másokkal szemben is) elkövettek.

Nem, nem mondta ki a hatmilliós számot. És hozzátette, hogy a történészek vitatkozhatnak a részleteken. Nyíltan nem határolta el magát elődjétől, a szándékosan provokatív Mahmud Ahmadinezsadtól sem. E megnyilatkozások Európában vagy Észak-Amerikában a visszafogottságukkal lehetnek esetleg bicskanyitogatóak, Iránban viszont azzal, hogy így is túl sokat rugózik Róháni ezen a kérdésen.

Amikor 2004-ben, néhai kollégánkkal, Yehuda Lahavval interjút készítettünk Jeruzsálemben Móse Kacavval, Izrael iráni származású elnökével, és megkérdeztem: a II. világháború után született, az országba gyerekként bevándorolt zsidóként mennyiben érzi a holokauszt örökségét, azt felelte, „nincs összefüggés születésem helye és ideje, valamint a tudatom és a holokauszt öröksége között. Ez örökké végigkíséri majd a zsidó népet”. De szavaiból az is kiderült, Iránban ezt nem feltétlenül így gondolják, sőt nem is felelősségük, hogy ugyanígy tegyenek.

Az elmúlt évek tanulságai alapján világossá vált: ahhoz, hogy Irán ambíciói ne vezessenek térségi (rosszabb esetben ennél tágabb) háborúhoz, bizalomépítésre van szükség. Ezen az úton indult el, lassan, tétován, és egyelőre beláthatatlan, hogy jóhiszeműen-e, Róháni elnök. Feltehető a kérdés mind a holokausztról tett kijelentéseivel, mind pedig azzal, hogy a tárgyalásos megoldást sürgette országa atomprogramjával kapcsolatban.

Nem feltétlenül mehetett ennél messzebbre a kettős hatalom iráni politikai rendszerében, ahol eleve Ali Khamenei ajatollahé a végső szó, és amelyben őszintén szólva maga Róháni is a teokratikus rendszer szűrte jelöltek között lett államfői befutó. Óvatos nyitást hajtott most végre, amelyre a nemzetközi közösségnek egyetlen válasza lehet: óvatos, nem naiv fogadókészség, szárazon tartva a puskaport.