Ki hinné, hogy korunkban, miközben minden bokorban terem egy-egy író, egyre ritkább az igazán olvasó kritikus. Már úgy értem: az, aki választani, rangsorolni, méltányolni tud, sőt lelkesedni képes, és íráskészsége is elég izmos ahhoz, hogy benyomásait közvetítse az olvasónak. Mi kell mindehhez? Ismeret, ízlés, ítélet, stiláris rátermettség, mérlegelőkészség, arányérzék – és évtizedes acélos figyelem, mely a felelősen válaszoló műveket (hiszen a kritikai esszé a felelősség és a válaszadás műfaja) hitelesen társítja azokhoz, amelyekre felel.

A hatalmas teknős nyugodtan viselte, hogy fotózzam. Több mint negyvenöt éve tűri a fényképezést: 1967-ben kifogták, kitömték és azóta Hanoi központi tavacskájának szigetén, egy kis templomban, üveg mögül bámul látogatóira. Egy legenda megtestesülése, maga a vietnami Loch Ness-i szörny.

„Nagyanyám ötven forint jutalmat kapott... Elhatározta, hogy ünnepi ebédet főz: rakott krumplit... Bementünk a húsboltba: éppen akkor fogyott el a kolbász. Nem baj, mondta nagyanyám, az a fontos, hogy tojás, tejföl és krumpli legyen.

A tények többet érnek, mint az álmok – idézi figyelmeztetésként Winston Churchill háborús emlékiratait Márai Sándor önkritikus hangja miatt kizárólag magyar olvasóknak szánt jegyzeteiben (Hallgatni akartam, Helikon, 2013). Churchill követésre ajánlott példája nagyon erős: őt aztán elég nyers választás elé állította a történelem, hogy a tényekkel vagy álmokkal szembesítse-e a briteket.

Hetvenkét éve, 1941. szeptember végén a náci halálbrigádok két nap leforgása alatt több mint 33 ezer helybéli zsidót belelőttek az akkori Kijev szélén húzódó Babij Jar szakadékos szurdokába. A tragikus történet ma sem annyira közismert, még a szovjet időkben is megpróbálták kitörölni az emlékét. Mindezek ellenére Babij Jar – mint Auschwitz – mára holokauszt szimbólum lett.

A mózesi negyven év első felét elvesztegettük. Ha még húszat bolyongunk, sose jutunk ki a sivatagból! Szergej Karaganov Oroszországnak szánt figyelmeztetése a Valdaj Klub tizedik találkozóján hangzott el. A klub Karaganov találmánya és szellemi gyermeke, orosz társadalomkutatók és újságírók találkozóhelye külföldi, mindenekelőtt amerikai, brit és újabban kínai kremlinológusokkal, Oroszországgal foglalkozó riporterekkel, elemzőkkel. Eredetileg harmincan alapították, most nagyjából kétszer ennyi állandó tagja van, de a kerek évfordulóra – és alighanem Vlagyimir Putyin ajánlására – idén ennek is a dupláját hívták meg. Valdaj évszázadok óta az orosz legfelső vezetők kedvelt nyaralóhelye, a tó partján volt cári palota, sztálini dácsa – az ideológiáért és kultúráért felelős Andrej Zsdanov itt halt meg szívinfarktusban –, most pedig az elnöki hivatal vendégháza. Gyönyörű, ám az erdők, mocsarak és tavak miatt Oroszország más részeitől kissé elszigetelt környék.

Az elmúlt pár hetet kórházban relaxáltam, egészen pontosan: klinikán. Itt még nem jártam, nemhogy benn fekvőként, de még látogatóban sem soha. (Szokott kórházi orvosom Skóciában időzött éppen, egyre többet haknizik ott, ami némi aggodalommal tölt el…)

Megszorítások márpedig nincsenek. Ha mégis vannak, akkor nem itt vannak, ha pedig itt vannak, akkor nem megszorítások, hanem lazítások, enyhítések, könnyítések, kedvezményezések. Mindenki tudja ezt, aki a Dankó Rádiót hallgatja, márpedig mi mást hallgatna, ha szereti a szépet és az igazságra kíváncsi, nem a hazudozásra.

Eseménytelennek nem mondhatja az idei évet a kritikus Csáki Judit. Nem csak azért, mert a Kaposvári Egyetemen jelenleg föl van mentve a munkavégzés alól, noha egyelőre maradt közalkalmazott. És nem is csak azért, mert már a második kiadást nyomtatják az Alföldi Nemzetijéről írt könyvéből. Több mint tíz év után hetilapot vált, nem indok nélkül.

Ellenőrzöm a dobozt. Ahogy megrázogatom, szépen csörögnek benne az üvegcserepeim. Elbúcsúzom a nagyfiamtól: szervusz. Nincsen erőm egy piercingről szóló vitához. Az utcán hunyorgok, a kocsik pedig remegnek, mintha pára vonná ki belőlük a lényeget.

Ha korábban vita is volt róla, vezető klímakutatók tegnap Stockholmban egyértelművé tették, hogy az emberiség ténykedésének számlájára írható a globális felmelegedés, egyúttal arra is figyelmeztettek, hogy az üvegházhatású gázok még további évszázadokra befolyásolják a légkört.

Kétszer egyórás szerepjáték, ezt kapjuk az őszi Placcc helyspecifikus művészeti fesztiváltól. Egyik este forradalmárt játszunk egy könyvtárban, a másikban megfigyelőként belesünk egy pár életébe, lakásába.

Fiatal kora ellenére a francia gasztronómia egyik megújítójaként tartják számon, és már egy Michelin-csillagot is magáénak mondhat. Úgy áll rajta a séfkabát, mintha a kedvenc zakóját viselné, mozdulataiból sugárzik a magabiztosság és az elegancia. Cyril Haberland nem tűri a lazaságot a konyhában, de nagyra értékeli a humort. Nem mindennapi ételkreációiból nemrég Budapesten adott ízelítőt.

Bármilyen színigazgatói kinevezést néznénk át mélységeiben a rendszerváltás előtti vagy utáni korszakból, a maga módján mindegyik „érdekes” volna.

„Pákozd katonailag kevéssé jelentős ütközet volt, de nagyon jelentős politikailag” – mondta Katona Tamás abban a valóban közszolgálati televíziós műsorban, melyet Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyei címmel sugárzott a Magyar Televízió 1987 őszétől vagy tizennégy éven át.

Van, aki irtózik még a gondolattól is, hogy kétszázötvenezer házilégy dongja körül, de egy Los Angeles-i képzőművész, John Knuth nem kártevőket lát az állatokban. Sokkal inkább alkotótársként tekint rájuk: velük együtt fest. Mint mondja, cukorból, vízből és festékből álló keverékkel eteti a rovarokat, amelyek színes foltokat, pöttyöket hagynak a festővásznon.

Milyen lehet egy hasra fordított kockacukor? Magyarán melyik lehet hat oldala közül a kockacukor hasa? Zen-koan ez? Avagy komolyan feltehető kérdés? Potozky László második kötetes szerző játszik így velünk.

Kiosztottak néhány kokit a Fidesz visegrádi „összetartás” frakcióülésén. Több Feri is selyemzsinórt kapott, de a mi Zuglóba helyezett helytartónk, Papcsák Ferenc nem volt közöttük. Pedig nincs hét botrány nélkül. Most is hiába jelent fel mindenkit, hiába harap, bizalmasa, a „behajtó” 100milliója aligha kimagyarázható.