A második kötet véresen komoly helyzet, akkor dől el, hogy az első szinte önmagától íródó hamvas lendülete kitart-e, átfolyik-e a következőbe az a képlékeny valami, amit tehetségnek szoktak nevezni? Fura kötet ez, mert – amit a szerző amúgy is elárul – úgy jött létre, hogy a kiadó biankó szerződést kínált a másodikra az éppen felfedezett ifjú tehetségnek. Tizenöt írás, na jó, nem bánom, legyen szöveg, mielőtt bárki megsértődne az újmódi kifejezés hívei közül, egyszóval tizenöt szöveg, háromszor ötös ciklusba rendezve, és éppen számtani közepén a címadó novellával (bocs, de rájár a tollam, azaz a klaviatúrám a régimódi fogalomra).

Meg van szerkesztve tehát a könyv, haladunk valamerre, a végső kihűlés, az érzelmek Antarktisza felé. Mindegyik írás hasonlít a másikra, Potozky nem könnyen szerepváltó szerző. Robusztus tehetség – és nem robosztus, miként a 21. oldalon hibásan olvasható. Csak a humor hiányzik a munkáiból, de az nagyon. Ennyi szenny és a hallgató menny (ugyanis „isten szabadnapos”, olvassuk a 149. oldalon) mellett jól jönne egy összekacsintó pillantás. Olyasmi, hogy figyelj olvasó, én ezt nem gondolom ám véresen komolyan. Ugyanis csak ezt a szeletét látom a világnak, de biztosan van valahol másik, ahol mosolyogni lehet; nézd el nekem, hogy én ezt nem tudom. Miért nem?

Kérdésben a válasz, mert itt születtem Csíkszeredában, felmenőim vére folyik bennem, akik viszont egy vérszívó diktatúra elnyomorító uralma alatt éltek, mindennapi reflexükké vált félelmekben, minden emberi kapcsolat széthullásában, néha már a biológiai vegetáció szintjén. S hiába lőtték agyon, vagy gyilkolták meg a diktátort (kinek melyik kifejezés tetszik jobban), miként Hitlert és Sztálint sem lehetett az alattuk élt nemzedékek tudatából kitörölni, úgy emberirtásban hozzájuk képest törpe utódjuk hatása sem múlik el nyomtalanul a nemzedékekben.

Potozky históriái kis hétköznapi rettenetek. A sorrendben elsőben (Csendélet a bányatónál) a civilizáció végbomlásának lehetünk tanúi. Kisgyerek asszisztál anyja prostituált mivoltának (A csirke). Nyaraló idegen kamaszok szállnak szembe az őket el nem fogadó helyiekkel, s mintegy bosszúból megerőszakolják és eltüntetik a szállásadó lányt, aki csak jó volt hozzájuk (Gátépítők balladája).

Ez még csak egy Mészöly Miklósba oltott Bret Easton Ellis volna, s boldogan lobogtathatnánk a kötetet, nekünk is van ilyen, ám ez a „nullánál is kevesebb” megállapítás lenne, azaz epigonság, holott Potozky nem az. Ez Kelet-Európa, nem kaliforniai újgazdag vidék, ahonnét az amerikai fenegyerek élményvilága származik. Mindketten másként utálják a világot, amely körülveszi őket. Néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy csak azért olyan gonosz és ostoba a világ, amelyikben Potozky hősei élnek, mert írójuk ilyennek mutatja be nekünk.

Magyarán: lehetne, ha nem is szebb, de lázítóbb képet rajzolni a kritikájukat egyszerű hányásokban jelző figuráiról. De a szerzőnk mintha előre eltökélte volna, hogy a világ eleve rossz, minden a sátán műve benne, és az emberforma egyed az a bizonyos vetemény. És – Vörösmartyval szólva – nincsen remény, nincsen remény. A két utolsó novellában (Kiképzés, Indiánok tankok ellen) mégis fel-feldereng valami más hang. Ne reménykedjünk, dehogy valami derű, optimizmus, Potozkynál ilyesmire nincs esély. Hanem az a lássuk uramisten, mire megyünk ketten Arany János-i gesztusa.

A Kiképzésben az alkoholistává süllyedt szépírói példakép tanítgatja zülleni a melléje csapódó ifjú tollforgatót, aki képzeletében már a stockholmi városházán ráz kezet a Nobel-díjat átadó svéd királlyal. Az utolsó sztoriban pedig maga a szöveg veszi át az elbeszélő szerepét, ő vagy az képes ironikusan viszonyulni a szerzőhöz, aki megint csak Nobel-díjasnak készül, holott épphogy sikerül összekínlódnia – nem én mondom, hanem Potozky – második könyvét. Ez egyúttal a szerző önfelszámolása és a szöveg öröme is – mintha csak a modernista teóriák fényes igazolása akarna lenni. Igazán kár. Ezt sem én mondom, ez ennek a prózakötetnek az utolsó mondata.

Magvető, 199 oldal, 2490 forint