Saját végítéletünk

Mint Dosztojevszkijtől tudjuk, „mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő”. Susan Sontag szerint valamiképpen Krasznahorkai László is. Pontosabban: a magyar író az apokalipszis mestereként hozzá (és Melville-hez) mérhető.

Sontag hajdani felismerése most újfent igazolódik: a világhírű szerző új regénye ugyanis monumentális és brutális – gogoli erejű szatíra. A regény egésze pedig magáról a rendszerről, s ez által persze, minden működésképtelen, az embereket mélyen lenéző szisztémáról mond elementáris hatású művészi ítéletet.

A mű szerkezete és elbeszélésmódja aligha nevezhető egyszerűnek, a cselekmény végeredményben annál inkább. A helyszín egy dél-alföldi kisváros. Innen menekül el – fölöttébb groteszk módon – a Tanár, az egyetlen formátumos figura (akinek magános létfilozófiai töprengései a legélvezetesebb intellektuális csemegét ígérik). S ide tér vissza a különc báró Wenckheim, a regény Don Quijote-szerű címadó alakja, akiről a helyiek – a szatirikus ábrázolás kiapadhatatlan forrásaként – azt hiszik, vagyonokat hoz, valójában egy petákja sincs, ennyiben tehát Dürrenmatt nevezetes öreg hölgyének inverze.  – E két szereplő sorsa afféle lakmuszpapírként mutatja a kisvárosban uralkodó erkölcsi, társadalmi viszonyokat.

Ezek – borzalmasak. Mindent áthat a korrupció, mindenhol szembeszökő a hanyagság, tobzódik a tehetségtelenség, az önzés és a képmutató lelketlenség.  A köztereken gyilkos fasiszta paramilitáris bandák garázdálkodnak – a rendőrség hallgatólagos jóváhagyásával. Általános a lepusztultság, semmi sem működik: közvilágítás hol van, hol nincs, az üzletekben az árukészlet teljesen esetleges, a benzin régóta hiánycikk (a kiváltságosok persze, kapnak), a vonatok pedig teljességgel kiszámíthatatlanul járnak.

Romlottságában is olyan kínosan pitiáner, olyan nívótlan az egész. A báró Sancho Panzája is annyira kisstílű az ócska svindlijeivel. Minőség, nagyvonalúság, elegancia semmiben sincs.

A figurák és a szituációk rendre kacagtatóak ugyan, ám az olvasó egy idő után egyre kínosabban érzi magát: arcára fagy a nevetés: a szatirikus túlzások ugyanis kezdenek emlékeztetni a nagyon is köznapi tapasztalatokra.

Ennek a mindent lefelé húzó szisztémának, sugallja a regény minden bekezdése, nincs, nem is lehet semmiféle perspektívája. Még fennáll valahogy, még naponta visszaél hatalmával, de belülről régóta rothad, s előbb-utóbb hullik a semmibe: önmagát számolja föl. 

Ez a világ tehát – úgy, ahogy van – menthetetlen. A városkára lesújt a végítélet: baljós, bibliai motívumokat idéző jelek után lángtenger pusztítja el. A városlakók közül – groteszk csattanóként – egyedül Hülyegyerek, az árvaház félnótás számkivetettje éli túl az apokalipszist: az együgyűek ártatlansága lehet számára a menlevél. – A totális pusztulás döbbenetes erővel elevenedik meg az olvasó számára. Sokat idézett véleményében Susan Sontag tényleg roppant lényegeset és jellemzőt ragadott meg.

A regény sok szereplőt vonultat fel – remekebbnél remekebb figurákat: az igazi hólyag Polgármestert, a neonáci bandával stikában együttműködő, korrupt rendőrfőnököt, a pitiáner szélhámos vállalkozót vagy a fasiszta motoros banda vezérét. S persze, torokszorító sorsú kisembereket, rokkantakat, lecsúszott egzisztenciákat, közöttük – oly jellemzően – hajléktalanokat is. A nagy szatirikus művek – a lényegi üzenetükben – cseppet sem köznapian mulatságosak.

Nem, hiszen a mi világunk szatirikus tükörképe ez, a poénokat belülről ismerjük, a szereplőkkel – valóságbeli megfelelőikkel – naponta találkozunk. Krasznahorkai ugyanis az itt és most lényegét ábrázolja. Mindannyiunk számára vigasz és elégtétel lehet azonban, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, a szerzőt ilyen remekműre inspirálta.

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Magvető, 2016

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.