Észrevettem valamit. Azok az ismerőseim, akik időről időre novellaötletekkel akarnak kisegíteni, többnyire gyermektelenek, padlófűtéses a lakásuk és az idősebb generációból házasodnak. Attól félek, előbb-utóbb megromlik a kapcsolatunk, mert bárhogy szeretném is, nem tudok mit kezdeni az ötleteikkel. Ha számon kérnek, legfeljebb azzal védekezhetem: engem a valóság csak akkor érdekel, ha megválaszthatom, hogy melyik kulcslyukon lessem ki – s ehhez a kulcslyukhoz szükségem van ajtókra és falakra. Az az érzésem, hogy ha egyszer összeismertetném a barátaimat, a homlokukra csapnának, és észrevennék a másikon, ami a saját életükben évek óta láthatatlan. Hiszen én magam is szívesen találkoznék olyan emberekkel, akik noteszekbe jegyzetelgetik mások ötleteit. Elbeszélgetnénk. Vagy nem lenne egymásnak mit mondanunk.

Már a táblánál ültem. Anya a székem mögött állt, és a ruháját húzkodta. Három év és két hónap sem volt elég, hogy a ruhahúzkodásról leszokjon. Amikor meg akarta igazítani a hajválasztékomat, elhajoltam, mint a bokszolók.

Apa már nem láthatta Anyát a Szélvédett Padokon, kabátujjából kicsüngő újságpapírral. Apa az 57. számú Bozsidar Petrov Általános Iskolában tanított rajzot Szófiában, és anyámnak állást szerzett a konyhán. Anyám lassan tanulta a nyelvet, pedig az volt a terve, hogy később magántanítványokat fogad.

Hogy miért állok az ablakban, és lógatom ki a kezem.

A róka bajszát táncoltatom, bemelegítek. A kakas csőrét felfeszítem, és elrejtek benne egy picike fogsort. A kellékasztalon ott a két pohár. Az egyikben csapvíz, a másikban pár ujjnyi kóla, mert a szénsavtól kellőképp reszelős a hang. Az asztalkán fekete abrosz, a közepén Melba-kocka – a rendezvényszervező lány figyelmessége.

Ellenőrzöm a dobozt. Ahogy megrázogatom, szépen csörögnek benne az üvegcserepeim. Elbúcsúzom a nagyfiamtól: szervusz. Nincsen erőm egy piercingről szóló vitához. Az utcán hunyorgok, a kocsik pedig remegnek, mintha pára vonná ki belőlük a lényeget.

A névnapomra füldugót kapok Lemtől. Lilát, gyerekméretűt. Egyenruhás munkások állványt ácsoltak a házunk elé, hogy hungarocellel csomagolják be a homlokzatot. Bordó kezeslábasuk makulátlan, munkaeszközeiket rosszul titkolt élvezettel tisztogatják minden délután.

A papám volt az óvónők kedvence, nem én. Ha ő jött értem, apró szívességeket kértek tőle, hogy minél később induljunk haza. A papám megerősítette az évszakok, az óra meg a tejtermékek színes ábráját tartó szöget, megolajozta a moslékos kondér beépített kerekét – cserébe megkaptuk az olasz felvágott maradékát, amit a mamám tűzzel-vassal üldözött. Úton a villamosmegálló felé széthajtogattuk a szalvétát, üreges hengerré göngyöltük a hússzeleteket.

Barna lé folyta körül a háromjegyű házszám darabjait, rozsdásodott az előző tulajdonostól maradt harapóskutya-etikett. Nagybátyámék a Címfestő utcai ház verandára néző kisszobáját ajánlották föl, ahol korábban Vince, a zebrapinty lakott. A kárpitnak, a függönynek még két hónappal a halála után is madárszaga volt.

Szerettem volna mondani valamit. De hiába cserélgettem a szavakat, sehogy sem jött ki belőle semmi, aminek a történtekhez köze van. A lámpabura-készítő kirakata előtt találkoztunk – sötétkék félcipő volt a lábamon. Mióta a barátnőm németül tanul, a cipőkrémre azt mondja, suviksz, a kémiára vagy a fizikára pedig hogy: lappáliák.

Ida néni a hajánál is hosszabb üzenetet hagyott a telefonunk rögzítőjén. Azonnal szóltam Lemnek. Attól féltem, hogy Ida néni mássalhangzóitól elromlik az üzenetrögzítőnk hangszórója. Attól féltem, hogy megváltozik az életünk. Ida néni fenékig érő hegedűszín hajáról hamarabb hallottam, mint Lem nővérének a szívbetegségéről, vagy a bátyja és az édesanyja tettlegességig fajuló veszekedéseiről. (Lem édesanyja nem főz levest a fia által lőtt fácánokból. Lem bátyja nem eszik felületesen elmosogatott tányérokból.)

Megfogadtam, hogy végre egyszer nem spórolok a merttel. Végigfuttattam a keresőt az elbeszéléseimen (elbeszéléseim: milyen ellenszenves fordulat), és egyetlenegy találatot sem adott a mertre. Az eredmény engem is meglepett. De itt van például ez a kijelentés: Hiszek Lemben, mert még sosem tette próbára a bizalmamat. Előbb szétszedem két rövid mondatra, és kihúzom a mertet. Aztán felcserélem a sorrendjüket, de így sem megfelelő. Végül visszaállítom az eredeti központozást, az eredeti sorrendet, és a mertet lecserélem bárra. Előbb-utóbb minden mondat átalakul. Hiszek Lemben, bár még sosem tette próbára a bizalmamat.