Hogy miért állok az ablakban, és lógatom ki a kezem. Anyám meghívott minket vacsorára. Mióta az öcsém meghalt, az érintkezésünk jó szándékú, de üres. Suta közeledési kísérleteket teszünk a kapcsolatunk helyreállítására, de azután hetekig csak harapdáljuk a szánkat. Az öcsém lelkes és erőszakos közvetítése hiányában megdermedt körülöttünk a levegő, és sem az időjárásról, sem anyám tujáiról, sem pedig a skizofrén szomszédról nem tudunk természetes tónusban beszélgetni. Havonta egyszer meglátogatjuk a nagymamámat.

Hetente kétszer – változó napokon – telefonon beszélgetünk. Anyám kontójára színházba járunk. Taxival viszek neki „A” jelzetű, savas kémhatású virágföldet, s ő a föld meg a taxi árát minden alkalommal kifizeti. Faggatózására, nőszerelemről szóló tanmeséire kamaszkorom óta mogorva hallgatás a válaszom, de nemrégiben dühösen, káromkodva ismertem el, hogy igaza van – csak hogy az őrületes csücsörítést, amivel a nőszerelem kimondása jár, ne kelljen többé látnom. Lámpalázasan készülődtünk. Barátnőm a szép, kényelmetlen cipőjét vette fel, meg azt a patchworkruhát, aminek a pertlijét egyszer mozgólépcső kapta be.

Anyám megpuszilta, kezet rázott vele, és kimondta saját lánykori nevét. Elégedetten bólintott a barátnőm foglalkozása hallatán. Nem gondoltam, hogy tegeződni fognak. Anyám felsegítette a barátnőm velúrkabátját egy szegecses, műbőrrel bevont vállfára, aminek azelőtt színét se láttam. Hirtelenjében ósdi, sosem látott tárgyak kerültek elő titkos zugokból. Egy borostyán hamutartóban apró, száraz magok. Egy pemetefű-cukorkás doboznak támasztva Schiele-reprodukció, piros ujjnyomokkal a lányakt fenekén.

Az erkélyen álltunk. Anyám így szólt a barátnőmhöz: a savas föld a fenyőknek kell. A tuják majd eltakarják a szomszédos telken működő parkolót, meg a lakókocsiban, villogó képernyő előtt rejszoló parkolóőrt. Úgy mondta: rájszol. A barátnőmnek át kellett hajolnia a virágládákon, hogy a savas kémhatású földdel kétharmad részt feltöltött kert túlsó végéig ellásson, közben a melle alá tette a kezét, hogy ne legyen földes a ruhája. Tekintete gyöngéd figyelemmel rajzolta körül anyám mozdulatait. Mit szólna anyám, ha elmondanám, hogy egy ideje lázba hoz, ha vékony nőknek nagyon nagy a mellük. Persze akkor észrevenné, hogy a barátnőm nem egészen ilyen. Visszamentünk a nappaliba.

Ha nem lett volna jelen a barátnőm, talán észre sem veszem, hogy anyám a szokásosnál nehezebben lépi át a küszöböt. Öcsém komódon álló fényképe előtt összeérintettük a poharunkat, amibe anyám már az érkezésünk előtt Martinit töltött. Citrom félgömbjei hevertek egy poháralátéten. Anyám ráállt a küszöbre, hogy magasabbnak látsszon, mint én vagyok. Egy időben versengeni szeretett volna velem, és mindenemet meg akarta mérni. Középiskolás koromban hideg, fémvégű mérőszalagot tekert a derekam, a mellem meg a fenekem köré, és beírta egy füzetbe, amit leolvasott. A méricskéléseiről már sokszor meséltem a barátnőmnek, aki az ismétlődő elemek kisebb módosulásait megbocsátó mosollyal konstatálta. Megterítettünk. Hárman. A tágas, napfényes konyhában anyám zamatos marhahúslevesét kanalaztuk. A barátnőm figyelmesen hallgatta a családi recepteket és legendákat.

Jegyzőné dédanyám, akinek a férje lupanárba járt, megkorbácsolt egy kóbor kutyát. Lelkész nagyapám Brucknerért rajongott. Attól féltem, most már nem tudom megmutatni a barátnőmnek, hogy miféle mérgezés az, amiben szenvedek. Anyám kétujjas főzőkesztyűben gesztikulált, és néha megérintette a barátnőm alkarját. Mártásos ujját a szájába vette, és lenyalta. Megrázta dús, vörösre festett haját. Ezek emberi gesztusok, ez nem a pokol. Egyszer ugyan az asztallap alá sandítva ellenőrizte, nincs-e a kezem a barátnőm combján, vagy a barátnőmé az enyémen.

Este hét felé valaki rátenyerelt a csengőre. Anyám szomszédja volt, a Borisz. Azt mondta, szüksége volna egy pártatlan személyre, aki tanúsítja a csendháborítást, mivel a harmadik emeleten valaki ipari mosógépet üzemeltet. Nem annyira hangos, de a födém rezonál. Anyám lehúzta magáról a főzőkesztyűt, és magunkra hagyott. Együnk, igyunk, mondta kelletlenül, szinte szomorúan. Először megettük a rakott zöldség kétharmadát – a besamelt sehol sem találtuk. Felhúztam a főzőkesztyűt, és báboztam vele. Aztán megmutattam barátnőmnek a gardróbot, az egykori gyerekszobát. A padlószőnyegbe békaügetésben, az ujjam hegyével rajzoltam bele a bútorok huszonöt évvel ezelőtti helyzetét.

Lekuporodtunk a gyerekkori heverőmet jelképező téglalapba, és halkan, összebújva beszélgettünk. Szerinted honnan van korbácsa egy húszas évekbeli jegyzőfeleségnek?, kérdezte a barátnőm. A hátát simogattam. A legkuszább gombolyagból is képes kihúzni azt az egyetlen szálat, ami nem oda való. Behoztam a Martinit, a poharainkat meg a citromot, és iszogattunk. Szégyenletes titkom, hogy a barátnőm testalkata akkor volt igazán a gyengém, amikor még más valakivel éltem. Anyám órákra eltűnt. Este fél kilenckor úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább. Hűtőbe raktuk a vacsoramaradékot, és öszszepakoltunk. Bekopogtam a szomszédhoz, hogy átadjam anyám kulcscsomóját. Borisz szomszéd válla fölött, egy politikai matricákkal teleragasztott tükörben egyszer csak megláttam anyámat.

Valami felfordított, füles vájdlingon ült. Mint egy teknős, előrenyújtotta a nyakát, merev tekintetét pedig egy parkettre helyezett, vízzel teli üvegkancsóra szegezte. Ijesztő volt, mint a gyerekkori látomásaim, amikben idegenek tartották fogva anyámat: a fogvatartók keze ügyében fémtárgyak, vákuumozópoharak, mesterséges piócák. De aztán felocsúdtam, mert anyám észrevett, grimaszolt valamit, és intett, hogy nyugodtan menjünk haza. Nincs semmi baj. Még mosolygott is – amire az öcsém halála óta nem volt példa. Visszaintettem, és elindultunk haza.

Otthon felfedeztem, hogy a virágföld mégiscsak foltot hagyott a barátnőm ruháján. Fojtogatáshoz hasonlatos mozdulatokkal mosószeres vízbe nyomkodtam a ruhát. Püffedt, levegővel telt részek buktak a vízfelszín fölé. Elővettem a fogkefémet. Féltem, hogy megint vérezni fog az ínyem. Féltem, hogy a ruhából nem jön ki az „A” jelzetű virágföld. Féltem, hogy az izgatottságtól nem fogok tudni elaludni – hiszen a jól sikerült, csonka esték éppúgy hazavágják az éjszakát, mint a rosszak, de teljesek. Leheveredtünk az ágyra, és anyám jelleméről beszélgettünk, aztán pedig elmondtam a saját verziómat az öcsém négy évvel ezelőtti haláláról.

Az öcsém alakja körül nincsenek taposóaknák, csak egyszerű, emberléptékű fájdalom. Néha arra a gondolatra ébredek, hogy él. Szinte érzem a szagát. Igazán nem értem, mi bajod anyáddal – ez a mondat persze egész este a levegőben lógott. Egy lépés előre, kettő hátra, ez a mi utunk. Másnap délelőtt jött anyámnak az a telefonja, amit legszívesebben kitörölnék az emlékeim közül. Amikor valamiért okom támad azt remélni, hogy a kapcsolatunk élettel töltődik fel, anyám tapintatlansága hamarosan visszalök abba a száj és szem nélküli világba, ahova születésem óta tartozom, és ahol csak vakogni lehet. Anyám először elmesélte, hogy fél tizenegyig rostokolt a szomszéd rossz szagú lakásában. Bámulta a vizes kancsót, a rezonanciáktól fodrozódó vizet, fülelte a mosógép zörejeit.

Anyám nyilvánvaló, de megbocsátható túlzásokkal ecsetelte a szomszéd lakásában uralkodó felfordulást, a férfi ruházatának ótestamentumi ápolatlanságát. Megértem, ha valaki azt hiszi, van benne valami törékeny, valami félteni való. Elfogadom, hogy némelyek számára az életösztön valójában botránytól – valami kozmikus megszégyenüléstől – való félelem. De anyám átlépett egy határt. Ötölni-hatolni kezdett, és alig értettem, mit beszél. Arra kért, hogy javasoljak neki üzletet, ahol szexuális segédeszközöket árulnak. Vagy esetleg rendeljem meg neki interneten, hiszen én és a barátnőm biztosan használunk ilyen műizéket.

Kimérten, udvariasan feleltem anyámnak, mintha csak a tegnapi besamelről beszélgetnénk, hogy mi nem használunk ilyesmiket, de közben fogtam egy rotringceruzát, és a körmöm alá szúrtam a hegyét. Egyszer, kétszer, több tucatszor, amíg ki nem serkent a vér. Mindaddig döfködtem magam, amíg anyám el nem búcsúzott, és le nem tettük a kagylót. Most úgy festek, mint egy Schiele-alak. Vizes zsebkendőt tekertem a lüktető ujjvégekre, a kezemet pedig kilógatom az ablakon, hogy hűsítse a szél. Régóta állok így. A barátnőm mögém somfordált, és hozzám simul, mint ínyvérzős napokon.

Mit szólna anyám, ha elmondanám, hogy egy ideje lázba hoz, ha vékony nőknek nagyon nagy a mellük. Persze akkor észrevenné, hogy a barátnőm nem egészen ilyen.