Centinként araszoltak a szánkba. A papámmal legfeljebb annyit mondtunk egymásnak: bárcsak otthon is sikerülne ilyen vékonyra szeletelni. Ha a felvágott elfogyott, a hirdetőtáblához léptünk, és zsíros ujjvégünket egy koncertplakát felpöndörödött sarkába töröltük. Tudta vajon az országos rendezvényszervező iroda, hogy az óvodások rézsútosan nyomtatott nagybetűkön gyakorolják az olvasást?

A villamossínek túloldalán vadzab nőtt. Idejártunk rovart, növényt vagy szemetet gyűjteni az óvodával. A rozsnok szürke kalászai színes tetveket, áttetsző hasú pókokat rejtettek, de akkoriban még nem az állatoktól féltem. A papámmal egyszer öltönyös férfit láttunk a zabföldön guggolni. Derékig takarta a töltés. Öltönye szárnyát a hónaljába csípte, nyakkendőjét átvetette a vállán. A papám azt mondta, ne nézzek oda. A papám tapintata úgy jelöli meg a dolgokat, mint kutya a házsarkakat. Amikor a guggoló férfi észrevett minket, széles, kaszáló mozdulatokkal kezdte pásztázni a gyomot, paskolva tapogatta a földet. Úgy tett,mintha elvesztett volna valamit. Fölszálltunk a villamosra, és a papám nem akarta, hogy a vadzab felőli oldalon üljünk. Tiltás helyett rendszerint csak elpirult. A bácsi – magyarázta –, elvesztett valami fontosat, ezért úgy tett, mintha a szükségét végezné. Nem hittem a papámnak: ennyire fontos semmi sem lehet.

Már háromszor leírtam egy papírra, hogy ezerkilencszázhatvanhét. A papámat ebben az évben rúgták ki a Bútorátalakító Ktsz-ből. Mihez kezdjek ezzel? Kevesebbet tudok a papámról, mintha a születésem előtt elhagyott volna minket. A mamám persze merőben más eset: az ő szentenciái minden ismerősünk és rokonunk nagylábujján megtalálhatók. Gyerekkoromban – minden alap nélkül – attól féltem, hogy egyszer én is a mamám céltáblájává válhatok. De engem sosem bántott (kivéve, mikor egy aranylakodalmon táncolnom kellett a rokonunkkal: úgy éreztem magam, mintha a mamám lett volna a futtatóm). Ha új dolgokról kell véleményt formálnom, először az ő fejével gondolkozom, aztán Lemével s csak legvégül a magaméval. Lem azt mondja, ő erre képtelen volna. És óva int. Nekem viszont ez az egyetlen esélyem. Ha képes lennék írni a mamámról, úgy tennék, mintha én öltem volna meg. A szavaimmal. Amikor járó motorú kocsikban bundába burkolózó idős nőket látok, akik a nagyothallók örökös mosolyával fordulnak a volánnál ülő fiatalabb férfihoz, azonnal megszólal a lelkiismeretem. Miért titkolják ezek a bundás, öreg nők, hogy a kérdést harmadjára sem értik? A fiatal férfiak miért dobolnak ujjukkal a kormánykeréken? És a lelkiismeret miért nem állít semmi bizonyosat?

Ezerkilencszázhatvanhét. A papám a Bútorátalakító szövetkezetnél töltötte a szakmai gyakorlatát. A vizsgamunkája egy támlás szék volt csavarmenetes lábakkal. A könyvelő nagybátyám úgy tudja, hogy a papám ellopott valamit: pénzt, szerszámot vagy faanyagot, s ezért kirúgták. A mamám ezzel szemben azt állítja, hogy kitalált egy új famegmunkálási eljárást; szembement a mestere akaratával. (Pofon is csattant.) M., a nagybátyám második felesége könnyen befolyásolható, hol művész-, hol pitiáner bűnöző körökhöz sodródó, szeretetéhes melósként írta le a papámat. Ugyan mit tudhat róla, ha csak kétszer találkozott vele? Lem azt mondja, hogy a papám szép férfi volt. (Különös, hogy Lem szerelmei mind hasonlítottak valamiben a papámra. Az elesettek szépségét – a keresztfán felejtettek szomorúságát – látom mindegyik arcon.) Mindent meghallgatok a papámról, a legvadabb képzelgéseket is – tartótisztek környékezték, hogy jelentsen a mamám családjáról –, de a mamám mondatát, mint egy ingujjba bújtatott rugós kést, készenlétben tartom: akit a nagybátyám a saját lányának hisz, az a féltestvérem. Ha sérelem ér, azt latolgatom, rajtam kívül kinek lehet erről tudomása. (A sérelmeimről olvasom le, hogy mit tartok a magaménak; mi is volna abban a fejben, amivel csak akkor gondolkozom, ha a mamámén és a Lemén már túl vagyok.) A papám tehát összefeküdt a nagybátyám első feleségével, aki megszülte a féltestvéremet. A nagybátyám második felesége, M. nem tudja ezt, M. és a nagybátyám fia, K. sem tudja – de tudja-e a nagybátyám.? Amikor a féltestvérem huszonkét éves korában meghalt, a papámnak pedig napokra nyoma veszett, a mamám aggodalomtól fénylő arccal járkált a lakásban. Nem féltékeny volt. Az aggodalom olyan gyorsan tölti föl a szeretetet, mint a Címfestő utcai betörő lábnyomát az esővíz. (A betörő a nagybátyám könyvelését vitte el a rákosszentmihályi házból. Erről az esetről most nem beszélek.)

A mamám semmit sem kérdezett, amikor a féltestvérem halála után előkerült a papám. Úgy tett, mintha csupán pár óra telt volna el azóta, hogy utoljára láttuk. Én a mamámat utánoztam. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna – vagyis nem szóltam a papámhoz. Kivonultunk a konyhába, megvacsoráztunk. Bekapcsoltuk a rádiót. A mamám jókedvet színlelt, ferde szájjal énekelte az operaáriákat. Ha a szája ferdeségét szóvá tettem, ezredszer is elcsodálkozott, és még ferdébb szájjal nevetett. Észvesztve tudtunk nevetni, ha nagy volt a baj. Amikor befejeztük, az asztalon hagytuk a vajat, a sajtot, a tányért, a kést. A papám megvárta, hogy bevonuljunk a szobába, aztán ő indult vacsorázni. A tányérunkból evett, a poharunkból ivott, a késünkkel szeletelte a sajtot. Minden nap így csináltuk. A szüleim sosem emeltek egymásra kezet, sosem kiabáltak. Ha nem így lett volna, kevesebbet gondolnék erőszakra és rontó erejű mondatokra.

A lelkiismeret pusztító munkája az íráséhoz mérhető. Senki nem állítja, hogy részem lett volna két ember halálában. Ha belekezdenék a cáfolatba, azon nyomban elárulnám magam. Hiszen még senki sem vádolt meg semmivel. Mitől félek? A kutyaharapásban az a legrosszabb, hogy az állat összeken nyállal, s hogy az erőszaktétel előtti pillanatokban látható az arcon a rettegés. Végül is az érintéstől tartok, nem a haláltól (a másétól vagy a magamétól). Most talán mégis a Címfestő utcai betörésről beszélek: elhallgattam a nagybátyámék elől, hogy a betörés éjszakáján mindvégig éber voltam – hallottam a pajszer furakodását, a hasadó fa hangját, a sárban újra és újra megpördülő kocsikereket –, és hevesebb lelkifurdalást éreztem, mint a szüleim halálakor. Reggel mi sem könynyebb, mint a betörés híréhez igazítani az arcom: a Bánó és fia két évvel ezelőtti anyagai tűntek el, semmi más.

Minden egyszerre történik. A kamatjóváírás napján színházjegyet vettünk Lemmel, az előadás szünetében pedig összefutottunk egy rokonommal. Ő az a férfi, akivel az aranylakodalmon táncolnom kellett, hogy megmentsem anyámat. A rokonom mindkettőnknek kezet csókolt, és magázta Lemet. Lem mosolya keserédes ráncba torkollott a szája szegletében, és valami ernyedt boldogság sugárzott a mozdulataiból. A rokon meghívott minket egy pohár pezsgőre, és a büfépultra könyökölve figyelte Lem dekoltázsát, a zsakett alatt reszkető hidat – Lem színházi blúzának sárga szegélyét –, miközben a mamám haláláról kérdezett.

Minden egyszerre történik. Amikor a múltból fölbukkan egy arc, egészen biztos, hogy rövid időn belül valaki más is színre lép. Mintha ezek a régi emberek ismernék egymást valahonnan, és a hátam mögött találkozókat tartanának. Bánó és fia. Egyszer csak megláttam őket a kis fekete-fehér tévénkben, a vádlottak padján. Egy kormányberuházás elsíbolt pénzeit akarták visszaszerezni tőlük elkeseredett alvállalkozók. Lelkendezve hívtam a tévéhez Lemet. Rányomtam az ujjamat a két kikockázott arcra. Ők azok! Ők lopatták el a mérlegfőkönyveket, amikor én a verandára nyíló szobában a paplan alatt reszkettem. A Címfestő utcában töltött idők mára szemlátomást a gyerekkoromba csúsztak. Bánóék arcát jókora késéssel követték a rezgő, szürke négyzetek, és óhatatlanul többet kellett a televízió segédmunkatársainak felelősségteljes munkájára gondolnom, mint a múltamra, ami megveszekedett hallgatásokkal és vállalhatatlan kitörésekkel van tele. Amikor Lem megszeretett, azt vártam, hogy az érintése majd felold valamit. Ő azt mondta, hogy a szerelemben egyedül megváltók vannak, megváltás nincsen. Ez persze a megváltók szövege.