Hüllővel álmodik
Ida néni, Lem másodfokú nagynénje izotópvizsgálatokra, ultrahangra és biopsziára jegyeztette elő a kislányát Budapesten, mert a vidéki műszerekben nem volt bizodalma. Lem édesanyja pénzt adott a vonatútra, Lem nővére a paraszolvenciára. Ida néni fröccsöntő fizetésből tartja el a kislányát, és most Lem egyszobás albérletében – a mi albérletünkben – akart megszállni, amíg a fővárosi orvosok megerősítik vagy megcáfolják a vidéki diagnózist. Ida néni kislánya tizenegy éves, és a nyirokmirigyei hónapok óta diónyiak. A limfocitái nem tudják, mi a halál.
Azt hittem, Lem el akar dugni a vendégek elől. Erre a kis időre költözzek a nagybátyámékhoz, mondja majd. Sírtam is, hazudtam később. Utálom Rákosszentmihályt. De Lem már kivasalta a vendégágyneműt meg a vendégtörülközőket, és a szűrömet még mindig nem tette ki. A rokonok érkezése előtti napon előásta a vendégmatracot. A szekrény mögött tartottuk. Annak idején két éjszakát töltöttem ezen a matracon, amíg ki nem derült, hogy Lem ágyában, Lem paplana alatt, Lem forró testéhez bújva is alhatok. Szeretem felidézni azt a szomorú idegenséget, amit az összekerülésünk előtti időkben láttam Lem tekintetében – szeretem arról faggatni Lemet, hogy miért épp az egymásra találás előtti pillanatok tűnnek a legreménytelenebbnek.
Lecseréltem a matrac huzatát, a kispárnák héjára pedig visszavarrtam a patentokat. Elraktam az árulkodó feliratú noteszokat, a nekem címzett leveleket, az alvózoknikat. Lem azt mondta, meg sem fordult a fejében, hogy eltanácsoljon a lakásból. Hittem neki. (Még sosem tette próbára a bizalmamat.) Felporszívóztam, megtisztítottam az ablakot. Lem megpuszilt, aztán vette a cipőjét, a kabátját, és sietett Ida néniék elé az állomásra. Lem nagyon szép, amikor hátráltatom. Ha keresztülnéz rajtam, miközben ölelgetem, ellát a Nyugati pályaudvarig.
Megérkeztek. Alig tudtam leplezni a csalódásomat: Ida néni hegedűszínű haja megőszült. Nem tudom, mi lehet az üzenete annak, hogy a szerelmeim, a teniszezőim, az ismerőseim – a tanítványaim – megismerkedésünk előtt élik virágkorukat. Ida néni nem változtatott a lánykori hajviseletén. A sprőd, szürke hajzuhatag a combját verte, a halántéka és a válla közt sátorszerű szemellenzőt képezett. Ha a fejét forgatta, akkor az arca ebbe a sátorba fordult bele – mint Lem barométerén a Buckingham-palota strázsái: ha rossz idő várható, süllyesztett sínen az őrházikóba siklanak.
Ida néni kislánya egész este hallgatott. Kínáltuk kakaóval, teával, bodzavízzel, de ő a sarkára guggolt a cserépkályha mellett, és a tenyerébe támasztotta az állát. A szeme, mint a dinnyemag. Láttuk, hogy a kályha mellett is fázik. Az anyja ráparancsolt, hogy mutassa meg Lemnek, milyen fagyos a keze. Még sosem érintettem ilyen hideg kezet, mondta Lem fejcsóválva, játékosan. Nem tudom, honnan vette elő ezt az arckifejezést – mintha iszapba mártotta volna a vonásait. Aki így néz, arra is képes lehet, hogy megcsaljon egy férfival. Pedig tudja jól, hogy az én kezemnél senkié sem lehet jegesebb.
Ida néni beszámolt az otthoniakról: Lem bátyja már megint berúgott. Járókerettel szorította be Lem édesanyját a tűzhely és a stelázsi közé. Lem anyja bepisilt, és a meggymagozó hasával csépelte a fia járókeretre kulcsolódó ujjait. A szomszédasszony kihívta Gondozó Mártát, hogy szétválassza őket. Gondozó Márta egy marhát is elbír a hátán. Férfiassága és imbuszkulcsokkal teli övtáskája örökzöld beszédtéma a faluban. Ida néni fröccsöntött ajándékokkal terítette be az ebédlőasztalt: színes kulcsjelölő karikákat, ventilátorzsalut, szélforgókat vett elő. Hogy elfoglaljam a kezem, fölszereltem Lem kórházi kulcsaira a színes jelölőket. A karikák peremén éles taraj futott. Véres ujjbegyemmel összefogdostam a poharat, az ünnepi terítőt.
Jaj, Ida néni. Időnként a tarkójához nyúlt, és megemelte a haját. Azt hiszem, szellőztette. A tizedik kerületben csodatevő iráni orvos rendel, mesélte Lemnek. Rettegek a biopsziától – mondta a kislány előtt. Sosem nézett rám, sosem szólított meg. Úgy támaszkodott az asztalra, hogy kikerüljek a látóteréből. Sárgaborsószín sípulóverében lúdnyaka volt. Ha Lem kiment a konyhába, hogy pogácsát hozzon, meg borkarimás családi fényképeket, Ida néni öszszepréselte az ajkát. Ha ásványvízzel kínáltam, úgy tett, mintha nem hallaná a hangomat. Ki vagyok én, Gondozó Márta? Lem miért nem segít? Nem voltam jelen.
A kislány unta magát. Az ujjbegyével, a tenyere élével számokat, fordított hasú B betűket rajzolt a párás ablaküvegre. Az ábrák körvonala mentén patakok fakadtak, és egyesülve, megerősödve indultak a morzsálódó, repedező gitt felé. Töprengtem, minek a hasonlata ez. Aztán észrevettem valamit. A kislány időről időre az anyja háta mögé somfordált, és csatakos tenyerét nagy műgonddal a fakó hajzuhatagba törölte. Ida néninek szeme sem rebbent, beszélt tovább a foghíjáról – a kamaszkorában megnyert megyei szavalóversenyekről – a közmunkások munkakedvéről. A kislány ötször fordult. Kéztörlőnek használta az anyja haját.
Amikor beesteledett, az előszobába vonszoltuk a matracot. Lem rádobta a hálóinget, az alvózoknit, az újságjaimat. Ida néni levetkőztette a kislányt, összehajtogatta a ruháit. (Ruhácska. Utolsó leheletemig kerülni fogom ezt a szót.) Lem bekapcsolta a fürdőszobai hősugárzót, leterítette a kádkilépőt: ha kimossuk, a szerelmi boldogságnál is puhább. Még láttuk, hogy Ida néni a kádba emeli a kislányt. Még láttuk, hogy a kislány behúzza a nyakát, összeszorítja a szemét. Úgy állt ott, mint az uzsorásnő húga, akire Raszkolnyikov baltát emelt. Túlzás, kicsim, mondta Lem, közben összeszűkített szemmel vizsgálta a vérmaszatos poharat.
Aztán a kályhának döntöttük a hátunk, és Lem megszorította a kezem. Már csak egy hét, biztatott. Láttam, hogy egyenes pilláin az olcsó szemfesték apró göbökbe gyűlt. Csodálom ezeket a göböket. De hogy Lem úgy tekint a testére, mint a fővárosra, az zavar – ott lakik, de máshová született. Figyeltük a gázbojler dohogását. Egyszer csak csattogást hallottunk: mint mikor vizes testet püföl egy szenvtelen, kötelességtudó tenyér. Kiáltott valaki?, suttogta Lem, és a csuklóm után kapott. Kiszaladtunk az előszobába, Lem pedig fülét az ajtóra tapasztva kiabálta: minden rendben, Ida néni? A csattogás abbamaradt, a vizet elzárták. Fogkefe surrogott. A kislány törülközőbe bugyolálva lépett ki az ajtón, sarkában Ida nénivel. Semmi nem látszott az arcukon. Talán tévedtünk. Elvégre nem főben járó bűn, ha valaki kéztörlőnek használja az anyja haját. A fürdőlepedő olyan szorosan volt a kislány testére tekerve, hogy a hónaljánál kifehérült a bőr.
Ida néni letolta a nadrágját, keresztülhúzta fején a sípulóvert. Fonnyadt, csupa bőr mellét behorpasztott felsőtestével takarta, aztán hálóruhába bújt. Ellenőrizte a hálapénzes borítékokat meg a cédulát, amire svábbogárforma betűivel az iráni csodadoktor címét véste föl. A matracot az előszobafal alá lökdöstem. Amikor hanyatt dőltem, alulról láttam a kabátokat. Fölismertem a kislány anorákjából kicsüngő tarka sálat: Lem horgolta, mikor még nem szeretett. Széthajtogattam az újságot, és úgy tettem, mintha olvasnék. A huzat főáramában feküdtem, és fázott a fülem, a nyakam. Hallottam, hogy odabenn Lem Budapest-térképet keres Ida néninek. Megbeszélték, ki alszik majd a fal mellett, aztán lekapcsolták a villanyt. Lem el se búcsúzott tőlem. Hajnalban sikoltozásra ébredtem. Lem hajolt a matracom fölé. Add ide a párnádat, súgta. Ida néni haja a patentra tekeredett. Megemeltem a fejem, Lem pedig kihúzta a nyakam alól a párnát, aminek nem volt a ciháján se patent, se gomb. Szegény Ida néni. Hüllőkkel álmodott.
