Trifánné kedves
Az utca túloldalára kell átmennem naponta egyszer, de azért mindig felöltözöm rendesen retikülbe, utcai copfba, karkötőbe. Az utcákat szép és nemes dolgokról igyekeznek elnevezni, fákról, szabadságról, madarakról, pedig léteznek fák, amikre fölkötik magukat az emberek, és a szabadság meg a madarak csőre sokakat megnyomorít. Megnyomom a szabóság csengőjét. Ez a csengő egy nagy zöld gomb: erős benyomást tesz rám, hogy a fal síkjába lapul. A pincébe vezető ajtón kinyílik a zár.
A lépcsőfokok élére néhány évvel ezelőtt rézprofilt csavarozott egy acetonos leheletű munkás, hogy az ügyfelek télen se csúszkáljanak rajtuk. Akkor kerültem vele össze, amikor a szoknyám alá nézett. Most meg már nem lakik velünk. Amikor Drelyó úr fölvett méretezőnek, még csak két helyiség volt az övé. A szabóságot a folyamatos és fokozatos fölvirágzás jellemzi, én viszont méretezőként kezdtem, most pedig rongyot szedek.
Beköszönök az irodába, és a retikülömet fölakasztom a fogasra. Nagyon kell vigyáznom, nehogy észrevegyék, mi van velem. Egyszer figyelmetlen voltam, és Drelyó úr akasztóhurok nélküli felöltőjére tettem a retikülömet. A felöltőn keletkezett egy pukli. Miután megszületett a fiam, magamba nyúltam, mert ki akartam tépni a méhem: a méhszájamnak volt olyan alakja, mint annak a puklinak.
A táskajavító a leghátsó szoba, ott kezdem a munkát. A táskajavító lányok kikotornak nekem néhány foltot meg nyesedéket az asztal alól. Lábbal. Nincs merszem megkérni őket, hogy álljanak föl, míg kisöprök. Etyekről meg Tárnokról jöttek, és az ajkamat nézik. Ha Drelyó úr rögtön rongyszedőnek vett volna föl, most talán a sarkamra tudnék állni. A nagyfiam nem ment ma iskolába, mondom, mert az emberek munkavégzés közben a gyerekükről beszélnek. Fogom a göngyöleget, és letépek róla egy hetvenöt literes zsákot. Szétnyitom a zsák száját, aztán a rámázógéppel az asztalra nyomtatom az egyik oldalát.
Összesöprök egy kisebb halom nyesedéket, lapátra segítem őket, és a zsákba hányom. Egyszer gombostű került a nyesedékbe, és a zsák fölhasadt. Az a gombostű hatvanpercnyi munkámat tette tönkre. A táskajavító lányokra gyanakodtam. Drelyó úr ma szlovén üzletemberrel tárgyal, és rumos kávét kért az irodáról. Nyílik a tárgyaló ajtaja. Drelyó úr kikíséri a vendégét, aztán odajön hozzám. Nem szeretek beszélgetni vele. A vállamra teszi a kezét, és a számat nézi. Zúg a fülem. Még méretező koromban történt, hogy Drelyó úr behívott a tárgyalóba, és hosszú, zöld tintával írott leveleket terített elém.
Azokon a leveleken egy nimfomániás nő perverz kívánságai álltak. Drelyó úr azt mondta: fölismerem az írását, Trifánné kedves. Ezekkel a romlott levelekkel kezdődött a folyamatos és fokozatos lecsúszásom, pedig Drelyó úr zaklatójának az írása egyáltalán nem hasonlított az enyémre. És Drelyó úrba a táskajavító lányok szoktak belehabarodni, nem a komoly és zárkózott méretezők. Folytatom a munkát. Megyek tovább a próbaszobába, a női és férfi méretezőbe, a modellezők világos és légkondicionált szobájába, valamint a ruhaklinikások lambériázott kuckójába. Már három zsák telt meg az asztalokról lehullott nyesedékkel.
Az anyagkalkulátor kisasszony, aki az enyémmel ellentétes utat járt be az idők folyamán, előveszi a sminktükrét, és úgy tartja az arcom elé, mint egy BKV-bérletet, ami olvasásra és zsebtolvajlásra is feljogosít. Mikor én anyagkalkulátor voltam, ő még csak rongyot szedett, és most a szája előtt köröz a mutatóujjával. A tükrébe nézek: ez a rúzs pontatlan, ismerem el. Mint mikor ugye sír az ember, és a tárgyakról lemásznak a színek. Fogok egy rongyot, és letörlöm vele a rúzst, amennyire lehet. A szabóságban az a szokás, hogy aki végzett az aznapi feladatával, besegít a rongyszedőnek. Négyen hajlongunk, négyen söprögetünk a ruhaklinikások vidám és otthonos kuckójában.
Mindenki arról álmodik, hogy egyszer ide kerül. Van, aki azt mondja, amit a mennyországról szoktak: hogy talán nem is létezik. Drelyó úr tartja nekem a nagylapátot, közben pedig szóvicceket farag. A zsák szája, a szák zsálya. Azt kívánom, hogy madárcsőr verjen léket a koponyámba, és szipolyozza ki belőlem Drelyó úr szójátékait. A negyedik zsák ma csak félig telt meg. A titkárnőtől megkapom a pénzt, és mehetek. Elveszem a fogasról a retikülömet, amiben csak egy kulcscsomó csörög. Elköszönök. Amikor az előszobába lépek, hallom a fülzúgásomon keresztül is, hogy látogatóink vannak. Próbálom eltalálni, milyen látvány fogad majd odabent.
Már a körfolyosón, a liftben, sőt a szabóság lépcsőjén is ez járt a fejemben. A képzelet arra való, hogy a meglepetésektől védjen. A sors egy lakás, ahol a szomszéd kádja alatt a távollétemben beszakadhat a födém, a vízipálma kifordulhat a földből. Senki nem veszi észre, hogy megérkeztem, a lépteim nesztelenek. Szeretném, ha egyszer Drelyó úr azt mondaná rólam a hátam mögött: a jó Trifánné halkabban jár, mint a 9600-as, szálvágós Elna. Anyám az ajtó felőli fotelban ül, az élettársam a szekrény felőliben, a nagyfiam pedig hanyagul, mellkasán összefont karral támaszkodik a falnak. A piercing helyén most már csak a rózsaszín, lüktető lyukat látom a nagyfiam szája fölött.
Az élettársam dühösen az asztalra koppint, és a koppintás helyén máris ott a piercing: mintha a cserebogár csíkozású asztallapból nőtt volna ki. Hogy engedhettem ezt, kérdezik. Rossz anya vagyok. Attól félek, hogy Drelyó úr egyszer csak fölcsönget hozzánk, és meglátja, hogyan élek. Hogy az asztalból nálunk piercingek nőnek. Hogy a fiam Marilyn Monroe-ra hasonlít, s hogy az anyám el akarja venni tőlem. Hogy az élettársam nem él velünk, és a rám vonatkozó észrevételei pontatlanok, a következtetései mégis helyesek. Szeretném, ha Drelyó úr vagy más valaki súlyos kövekkel rakná tele a retikülöm, hogy a földbe nyomódjak: hogy a saját lépteim mély barázdájában találjak vissza onnan, ahova megyek.
Nem mondok semmit, csak fölemelem a kezem – a tenyeremmel tolom vissza szájukba a szavakat, közben könyökömig fut a karkötőm. Alig van hús a karomon. Amikor elájultam a szabóságban, és Drelyó úr fölsegített, azt mondta:mint a Schmetz-tű, olyan hegyes a maga könyöke. Akkor már csak betűző voltam, és félúton találkoztam azokkal az etyeki lányokkal, akik részesei a Drelyó szabóság fölvirágzásának. Mindig megnézem magamnak a távolodó etyekieket: milyen is egy boldogsága tetőzése előtt álló ember háta. Milyen is az elvirágzás előtti pillanat. De semmi különös. A szobámba vonulok. Ülök az ágyon. Ami a testem két oldalán lóg, az nem ruha: ezek a bojtok és rojtok a karjaim.
A hüvelykujjamat a tenyerembe hajtom, a karkötőim pedig máris a földre csúsznak. A jó Trifánné élete nehéz, mint Drelyó úr szenes vasalója. Előveszek egy sötét törülközőt. Előveszem a dobozt, aztán kibontom a hajam. Nem tudom, miért csinálom ezt. Hogy miért kell kibontani a hajam. Kiveszek egyet az élettársam sörösüvegének alkohollal fertőtlenített szilánkjaiból. A földre ülök, a parkettra terítem a törülközőt. Elkezdem. A vérem kecses és domború patakokban folyik a kézfejemre, a kézfejemről pedig a törülközőre. A csuklóm körül vágok, de a tilos helyeket elkerülöm. Nem meghalni akarok. Azt szeretném, hogy valaki kötözzön egy fához, és koncolja ki belőlem a születésem óta készülődő igazságokat, a Monroe-piercinget meg a tehetetlenségemet. Három ember között kell őrlődnöm – és egyik sem én vagyok. Sírok.
Látom, hogy a véremről lemászik a barna szín, a lábam mellett heverő borostyán karkötőkről a sárgaság: évszázadokkal ezelőtti rovarok kőbe zárt rothadása. Kihullik a kezemből az üvegszilánk. Senki nem kíváncsi rá, hogy milyen az enyészet, senki nem nézi a távolodó hátam. A képzelet megvéd a csalódástól. De ha nincs semmi, ami rosszabb volna annál, hogy elveszik tőlem a fiam, akkor védekeznem sincs mivel. Megmosakszom, fertőtlenítek, rendet rakok. Visszabújok a karkötőkbe. A nappali résnyire nyitott ajtaján füst gomolyog az előszobába. A nagyfiam a földön kuporog, törökülésben: ásítozik, amíg anyám a kanasztasorait rendezgeti. Az élettársam int a fejével, amikor észrevesz. Bemegyek.
Amikor vége a rundnak, a dohányzóasztal negyedik oldalára nekem is leszámolnak tizennégy lapot. Anyám unott arccal jegyzi föl a nevem a táblázat negyedik oszlopába. Az élettársam a nagyfiam elé tolja a cigarettásdobozt. Rápaskol egyet. A nagyfiam tekintete hitetlenkedve jár ide és oda. Anyám megvonja a vállát. A karom gyenge, alig bírom tartani a kártyalapokat, a vállamat mintha kövekkel megrakott retikülök húznák. A fiam rágyújt. Ahogy a combomra támaszkodom, karkötőim a könyökhajlatomba csúsznak, és láthatóvá válnak a legújabb sebhelyek. Finomak és zsengék, mintha Drelyó úr saját kezűleg varrta volna ki őket. Késő estig játszunk. Én írom a pontokat.
