A Lem előtti időkből
Azt gondoltam, majd megszokom. Kineveztem éjjeliszekrénynek, íróasztalnak egy madárlábmintás terítővel letakart jókora dobozt. Az óravázlataimnak elöl kellett lenniük, a kezem ügyében, hogy tökéletesíthessem őket, de a jegyzeteimet beraktam egy üres, lábakon álló, zárható tévészekrénybe. A ruháim már csak az ágyneműtartóban fértek el, a köles- és fénymagos zsákok között. A tévészekrény kulcsát a nadrágzsebemben hordtam, és magammal vittem mindenhova. Nagybátyámék az utcára nyíló szobákban éltek. A nagyobbik helyiségben M. lakott, a nagybátyám felesége, meg K., a kisfiuk. Színes, kihúzható gyerekheverőkön aludtak, rendes ágya csak a nagybátyámnak volt, az utcafront közbülső szobájában. Akkoriban senkit nem ismertem, aki nemi életet élt volna a férjével vagy a feleségével, és ezt a megfigyelést nem volt kivel megosztanom.
A járólapokkal burkolt szélső helyiség irodaként szolgált, ahol a nagybátyám könyvelt reggel kilenctől délután ötig. Cipőt húzott meg nyakkendőt kötött, mielőtt az irodába lépett. És azt mondta: egy szó, mint száz. Hat óra ötvenkor már a buszon ültem ázott, juhzsírszagú gyerekek között. Szerettem közlekedni, mert jó ideig minden túl közel volt. A tanítás sosem úgy alakult, ahogy arról a verandára néző odúban, a vázlataim fölött képzelegtem. Az óravázlatírás lassanként rögeszmémmé vált, és egyetlen órához néha két-három tervet is kellett készítenem. Először csak a kérdéseket találtam ki, azután már a lehetséges válaszokat is. Észrevettem, hogy párbeszédeket írok. A gyerekek mindent megértettek, de képtelenek voltak megjegyezni bármit is. A tanáriban egy nálam alig idősebb földrajztanár asztalszomszédja lettem, aki nem értette, mit olvasgatok a szünetekben.
Kerek fejét gúnyosan ingatva kérdezgetett, és nekem nem volt jobb ötletem, mint ugyanabban a hangnemben válaszolgatni neki. Utálom, ha mimikrizem. Lemnek ma azt mondanám, hogy féltem. Amikor a nagybátyám felesége rájött, hogy péntekenként nem tanítok, megkért, hogy korrepetáljam a fiát. A szobámban tanultunk, az ágyon, hátunkat a madáreledel-szagú párnáknak vetve. Nem értettem, mi szüksége az unokaöcsémnek segítségre, hiszen épp a tanítványaimmal ellentétes típusba tartozott: mindent megjegyzett, de semmit sem értett. Gyorsan haladtunk. Amikor első ízben utánozta a zebrapintyet, halálra rémültem. Azt hittem, asztmás. Hátraszegte a fejét, lehunyt szemmel a plafon felé csücsörített, és perceken át csak pityegett. Annak a Vincének olyasféle hangja lehetett, mint egy szelepes gumikacsának.
Mindennap együtt vacsoráztunk. Az ebédlőasztal a folyosó kiöblösödésében fért csak el. A nagybátyámék eleinte megpróbáltak a papámról beszéltetni, de mikor rájöttek, hogy semmit sem tudok róla, valószerűtlen történeteket meséltek arról a napról, amikor a Bútorátalakító Ktsz.-ből kirúgták. Néha pedig a mamámról kérdezgettek. Egyik este végül azt találtam mondani: ez a két halál úgy alakította át az életemet, mint Crookes törvénye a napszelet. Aztán napokig nem mertem a nagybátyámék szemébe nézni. Néha nincs más dolgom, mint csak pironkodni a ki tudja, honnan előbújó mondataimért. Később, amikor a nagybátyámékkal már többé-kevésbé összecsiszolódtunk, vacsoráink mind gyakrabban végződtek azzal, hogy előbb az unokaöcsém, aztán M., legvégül pedig a nagybátyám hunyta le a szemét, s kezdett átszellemülten, a csillár felé emelt arccal csipogni. Az állat hosszan tartó betegsékat megviselte.
Kísérgetni kezdett a földrajztanár. Azt hittem, helyénvaló, hogy akire sokat gondolok – még ha csak azért is, mert félek tőle –, velem legyen. A madárszagú függöny néha az ő arca szerkezetét vette föl: kiugró áll, széles homlok, távol ülő szemek. Talán én értettem félre a gunyorosságát (ha kérdést intézett hozzám – és mást se tett –, olyan volt a testtartása, mint ha a nadrágja tisztaságára vigyázva egy túlcsordult derítőből próbálna kihalászni valamit), talán ő az én mimikrimet. Egy délután mindenesetre segített hazacipelni az iskolairodából leselejtezett számítógépet. Föllibbentette a madárlábmintás terítőt, megpaskolta a tévészekrény oldalát. Teste mögött hátrahajlott a gyerekeknek készült, tartás nélküli szivacsfotel. Amikor elárultam, hogy ez a házaspár nem az anyám meg az apám, a fiú nem az öcsém, karját a tarkója alatt összefűzve hosszú percekig szánakozva nézett.
Ha még egy percig kitart a komolysága, talán megosztom vele, hogy nincs senkim, és közös kollégánkat, a matematika-tanárnőt méltóságteljesnek és lefegyverzően okosnak látom. Ehelyett a sarokba támasztott könyvoszlop tetejéről elvettem az egyik díszállattartásról szóló munkát, és kikerestem benne a zebrapintyet. Attól fogva a földrajztanár új játékba kezdett: kollégák előtt csücsörítve beszélt hozzám. Amikor föltartotta az ujját, rá kellett kulcsolnom a göcsörtös karmaim, ha nem akartam humortalan vénlánynak látszani. Eltelt valahogy a félév. Címfestő utcában tett második látogatásakor a kollégám magához húzott, és a farzsebembe csúsztatta a kezét. Ott tartottam a tévészekrény kulcsát. Azt mondta, a garbóim izgatták föl. Levetkőztetett, és úgy igazgatott maga alatt, mint egy durva textúrájú, fölgyűrődött pokróc redőit. Én pedig hagytam, hogy teljesen kisimítson.
Miután visszavettük a ruháinkat, a földrajztanár lehajolt a farzsebemből kiesett kulcsért, és elhelyezte a párnám közepén. A kalitkád kulcsa, mondta. Lem később méltóságteljesen és okosan jegyezte meg, hogy akit fölizgat a mások hidegsége, az vadállat. Nem szeretném, hogy Lem azt higgye, megmentett valamitől. Hiszen amikor megszeretett, már lemondtam róla. A nagybátyám egy vacsora végeztével megtörölte a szakállát, és apró betűkkel telerótt jegyzetlapokat helyezett a tányérok közötti tisztásra. Elhagytad valahol, mondta nekem. M. fölvette a szemüvegét, és kíváncsian nézegette a papírokat. Kezdetnek nem rossz, szögezte le a nagybátyám. Ezek csak óravázlatok, tiltakoztam. M. nekibátorodott, és fennhangon olvasni kezdte az egyik párbeszédet. Kértem, hogy azonnal hagyja abba. K. idétlenül vihogott, mert az óravázlataimban néha trágár szavakat adtam a legmegátalkodottabb diákok szájába.
A nagybátyám azt mondta, hogy – egy szó, mint száz – pénteken tízkor kopogjak be az irodájába. Szeretne beajánlani egy ügyfelének, aki a kerületi lap kulturális rovatát vezeti. A földrajztanár a Wekerle-telepen bérelt lakást egykori évfolyamtársaival. Darált húsos tésztát főztek minden szombaton, és tőlem reméltek változást. Hiába. Láttam a lakótársak tekintetén, hogy már hallottak rólam. A fejingatás, a szertartásos udvariasság – a derítő melletti pipiskedés – átragadt rájuk is. A jelenlétükben másképp láttam a földrajztanárt. Immár az ő arca hasonlított a madárszagú függönymintázatára. Amikor aztán két borospohárral az udvarról nyíló nyári konyhába vonultunk, és a dikicsen elfoglaltam a helyem, a földrajztanár kérdései lerövidültek. Abban a csöndben, a gyönyöre előtti pillanatokban úgy hatott a nemi szervem neve, mint egy indulat nélküli káromkodás.
Az előírt napon bekopogtam az iroda ajtaján. A kerületi lap szerkesztője azt mondta, hogy a szárnypróbálgatásaim ígéretesek, és gyakornoki állást ajánlott a kerületi lapnál. Helyesírási hibákat, elütéseket kell keresnem a leadott cikkekben, meg óránként üríteni a hamutartót. Hamar híre ment az iskolában, hogy írok. Az igazgatóm színpadi jeleneteket várt tőlem negyvennyolcról, ötvenhatról meg a náci haláltáborok drótkerítésére néző lakásokról. Két évig dolgoztam ebben az iskolában, két évig hordtam a farzsebemben a tévészekrény kulcsát. Amikor beadtam a felmondásomat, a földrajztanár eltűnt az életemből. A nadrágja hajtókája makulátlan maradt, mondta Lem féltékenyen. Szeretem, mikor eltúloz valamit, ami nincs. S amit nem is szeretne, hogy legyen.
