Dolgos ujjaid
Megpusziltuk egymást, és bementünk. Persze csengettyű is volt az ajtó fölött. Vannak, akik furcsa boltokba járnak, és kétszer annyi pénzt dobnak ki olcsó holmikra, mint mások drágákra. A lámpabura-készítő a barátnőmnek csókolommal köszönt, engem viszont tegezett, pedig mindössze két évvel vagyok fiatalabb. Ez a korkülönbség néha csökken, néha meg növekszik, mint a hídrés. A barátságnak egyenrangúságon kell alapulnia, hangoztatják időnként az osztálytársaim.
Aztán elhallgatnak, mert nemigen szeretnének a barátnőm céltáblájává válni. A barátnőm fizetett, és láttam, hogy maradt a pénztárcájában egy ezres. Az én tárcámba csak olyankor kerül papírpénz, ha az ebédet kell befizetnem. Amikor kiléptünk a műhelyből, a barátnőm végigsiklatta két ujja közt a lámpabura új, bordó öltéseit, aztán megkért, hogy én is tegyek így.
Lámpaburákról, kihalófélben lévő mesterségekről beszélt, amíg átértünk a Palotába. Nem volt alkalmam elmondani, hogy mi történt tegnap, és a lámpabura miatt, amit a barátnőm a jobb kezében tartott, nem karolhattunk egymásba, mint máskor. Útközben köszöntünk néhány iskolatársunknak, a barátnőm pedig hegyes kismegjegyzéseket tett rájuk, mihelyt pár lépésnyire eltávolodtak. Anya azt mondja, az erdélyi magyarok nyersek, könyörtelenek és szókimondóak. Szerinte a barátnőm csúnya. Beálltunk a ruhatár előtt kígyózó sorba. Ma sokan jöttek el, hogy meghallgassák a román hegedűst. Nem akartam elkapkodni a dolgot, de tudtam, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz. A csend felnagyít minden belemártott mondatot. A barátnőm arra kérte a ruhatárost, hogy tegye a lámpaburát a pult alá. A ruhatáros ezt nem akarta. A pult alatti rekeszek a hangszerek számára vannak fönntartva, jelentette ki.
A színes márványba csomagolt falak a barátnőm torokhangjával dobálóztak, én pedig arra gondoltam, hogy a mögöttünk állók talán nem is nekünk, hanem a ruhatárosnak adnak igazat. Átvonultunk a büféhez. A Palota falát borító márványpanelek több színből összedolgozott gyurmatömbökre emlékeztettek: a tárgyak képlékenyebbek, mint az emberek. A büfé előtt hosszasan várakoztunk. A barátnőm minden koncert előtt meghív egy sajtos tekercsre, pedig a tésztából kicsorduló krém megkérgesedett részeitől mindketten idegenkedünk. Egy negyedikes elénk tolakodott, és azt mondta: csinos vagy! Milyen könnyű mondat, vegyes hangrendű, három szótagból áll. Amikor sorra kerültünk, a büfés fölajánlotta, hogy a lámpaburát berakja az italraktárba.
A barátnőm átnyújtotta a burát, fizetett, aztán odébbálltunk a sajtos tekercseinkkel. Szokás szerint a hátsó lépcső legalsó fokára telepedtünk. Úgy hívják, a helyünk. A barátnőmön világoskék, hosszú ujjú pamutpóló volt, ami nem áll jól a hófehér, rövid nyakához. Megemlítettem a márványpaneleket, amit alig pár perce észrevettem, ezalatt erőt gyűjtöttem, hogy elmondjam, mi történt. A barátnőm vállát ekkor megveregette egy közös tanárunk, Szavoren, és csipkelődő megjegyzéseket tett a barátnőm új frizurájára. Nekem nincs olyan tanárom, aki a hajamról beszélne. A barátnőmet viszont csöppet sem feszélyezi, ha észreveszik, hogy fodrásznál járt, vagy ha birkózás közben ránk nyit a mamája. Aztán a tanár elment, és a román hegedűsről beszélgettünk. Szeretem a recsegő hangindításait, mondtam. Attól féltem, hogy a barátnőm nem fog egyetérteni.
Csöngettek. A barátnőm papája ismeri az anyját annak a lánynak, aki a koncerttermi csengőt nyomogatja. Kevés hely van a városban, ahol tudni lehet, hogy ki működteti a csengőt, de ezeket a barátnőm szülei egytől egyig ismerik. Pedig csak két éve telepedtek át. Anya szerint az erdélyiek összetartanak, és fölismerik egymást, mint a bogarak – társaságban persze méheket mond bogarak helyett. Amikor fölálltunk, a barátnőm kék pólójáról ezernyi morzsa szóródott a százhúsz éves gránitkövezetre. A tányérokat a büfé előtti zsúrkocsira raktam. Fölkaptattunk a harmadik emeletre. A barátnőm kékvérűnek nevezett, mivel kevesebb morzsát hagytam magam körül, mint ő. Nem ellenkeztem, és nem is vágtam közbe. Ha ügyes vagyok, és a mondandómat nem tűzdelem tele töltelékszavakkal, nem lesz több négy szótagnál. Így viszont talán meg se hallja a barátnőm, hogy beszélek.
Jó lett volna, ha minden a közreműködésem nélkül kiderül. A rendezvényszervező alkalmazottja – a barátnőm mamájának a kártyapartnere – kiáll a színpadra, és szépen artikulálva fölolvassa egy fejléces papírról, mint egy műsorváltozást. A hangját mikrofon nélkül is hallani. Az ajtónállónak fölmutattuk a diákigazolványunkat, amin mindketten csúnyák vagyunk – nekem a homlokom nagy, a barátnőmnek az orra –, aztán elfoglaltuk az utolsó előtti sor szélső székeit. A törzshelyünk. Mindennek van neve. Az oldalsó mellvédre könyököltem, ahol rézkígyók tekeregnek a párkány alatt. Az egyiknek a szájában fölfedeztem egy légy alakúra gyurmázott, megkövesedett rágót.
Amikor elkezdődött a koncert, a fejemet az oldalkorlátnak támasztottam, és figyeltem, ahogyan a fém fokozatosan lehűti az archúsomat. Az ínyem is hideg lett, aztán pedig az őrlőfogam. Gyakran fantáziálok fagyhalálról: látok egy kunyhót a tundrán, és minden más jövőnél ismerősebbek a napjaim. A román hegedűs két szonáta közt kifújta az orrát, és a zsebkendőt a mellényzsebébe gyömöszölte. A közönség ugyanazzal a jóindulatú nevetgéléssel nyugtázta az orrfújását, mint mikor előzékeny, igyekvő külföldiek kimondanak egy nehéz magyar mondatot. A barátnőm azt szokta mondani: az emberek mások, de a tömeg ugyanaz.
A szünet előtt mindenki bravózott a kakasülőn, csak mi nem. Büszkeséggel tölt el, hogy mióta a barátnőmet ismerem, sohasem tapsolok. Fölálltunk. A barátnőm kifacsarodott kézzel tartotta a kézitáskáját, amíg arra várt, hogy besorolhasson az emberáradatba. Új táska. A barátnőm mamája szerint harminc alatti nők ritkán hordanak ilyet, de a barátnőm azt gyanítja, hogy a mamája el akarja venni tőle a nőiségét. Ma a hegedűs hangindításai tiszták és zörejmentesek, jegyeztem meg szomorúan, mire a barátnőm fölvonta a szemöldökét, és grimaszolt. Amikor kiszabadultunk a teremből, az oldalfolyosón sétálgattunk föl-alá. Egy ideje a zeneszerzők mellszobrai állnak itt. Némelyik fülcimpát vizsgázó főiskolások dörzsölték fényesre babonából. A barátnőm mamája egyszer azt mesélte, hogy kilenc évvel ezelőtt telepítették ki a szobrokat a boltíves beugrókból, és azóta porosodnak a folyosón.
Anya ebben a városban született, de fogalma sincs a zeneszerző-szobrok történetéről. Elsétáltunk egészen a szolgálati lépcsőházig, ahol tavaly kificamodott a barátnőm bokája. Amikor végre kiböktem, hogy Apa meghalt, attól féltem, a barátnőm nem érti, és el kell ismételnem újra. Vagy hogy azt mondja: erős vagy. De elsőre megértett mindent. Lehúzott a lépcsőre. Amikor átölelt, az új retikülje majdnem átesett a korlát jogarai közt. Ezek a nőies holmik csak kiemelik a fiús vonásokat – mint egy mélyen kivágott póló a tömzsi nyakat. Hogyan hallgathattál ilyen sokáig?, kérdezte. Világosan láttam, hogy ha apám életben marad, vagy aznap kevesebbet iszik, a barátnőm sosem ölel magához. Hiszen birkózni is csak akkor szoktunk, ha elcsenem a rúzsát, és a kémiafüzetébe firkálom vele, hogy dolgos ujjaid gyom kösse le. Hogyan történt?, kérdezte, és közben fogta a kezem.
Apa rosszkor lépett ki egy szabálytalanul parkoló jégkrémes kocsi mögül. A barátnőm bólogatott, és simogatott. Pedig apámat sosem hívtam apának, és az sem igaz, hogy meghalt. Elenyészett. Vagy abbamaradt, mint az adásszünet jele. Nem vártuk meg a koncert végét, elindultunk haza. A ruhatárosok horgászszékeket állítottak a pult mögé, és láttuk, hogy keresztrejtvényt fejtenek az ölükbe húzott hangszertokokon. Szerelmespár csókolózott az egyik üresen álló szoborfülkében. A barátnőm egyetlenegyszer látta csak apámat – részegen, lyukas sportcipőben –, de most olyan izgatott lett a hírtől, hogy a lámpaburáról teljesen megfeledkezett. Persze ritkán esik meg az emberrel, hogy meghaljon a barátnője apja, tudom. A karjára nehezedve, finoman, némán tereltem a büfé felé. Erős vagy, mondta. Átvettük a burát, aztán egymásba karoltunk, és a C kijáraton át elhagytuk az épületet. Úgy hívják, a kapunk.
