Ne rontsd el a napom
A súgólámpát a paraván belső oldalára, a szövegkönyv fölé csíptetem. A rókát, a kakast, a békát és a kárókatonát kipakolom a kellékasztalra. Azt szoktam hazudni, hogy a tanfolyami tanárokról neveztem el őket. Az első sor a fogyatékosok, a nagyothallók és a kataton részegek törzshelye, a hátsó a szerelmespároké. A hatodik sor szélén azok szoktak ülni, akik még a taps előtt lelépnek. Minden nézőtéren ugyanazok az emberek, ugyanazok az apukák, ugyanazok a nevetések. Tudom, de nem unom.
A magam ura vagyok, mióta Földi Leila, az anyám lelépett. Ha valami nem tetszik, sarkon fordulok, és bevágok mindent a furgonomba. Szorul az ajtaja, meg hiányzik a segédülés, de nincs település a megyében, ahol ne jártam volna vele. El lehet függönyözni az ablakát. Kezdés előtt a paraván mögé settenkedik a rendezvényszervező. Fiatal, melírozott lány. Óvónő akart lenni, de nincs a faluban óvoda. Azt mondom neki: egy, a csokoládétól fátyolos a hang. Kettő, a terítő balesetveszélyes. Aztán meg látom, hogy névtáblája a blúzára bukott. Nagyot szól, amikor felpöckölöm: Bé orbála.
A két első betű közt ugyanis túl nagy a rés. A lány elhúzódik tőlem, de mosolyog, akár Czár Orsolya, a kárókatona. Beállítom a súgófényt, végignézek a kellékeken, és felelősségteljesen bólintok: kezdhetünk. A lány lekapcsolgatja a csillárokat. Tudom, hogy izgul, látom, hogy remeg a keze. Ő kezeli a zenéket. Jó, ha majd felbátoríthatom, de nem szeretném, hogy eleve bátor legyen. Kezdem. Okvátovity puccsot szervez, Janurik béka mindenkivel egyetért. Amikor a részeg Schildkraut kakas Czár Orsolya hosszú nyakába harap, és kicsorbult fogsorát a paraván elé köpi, szinte felrobban a kultúrház.
Még a hatodik sor szélén ülő férfi és az első sorban ülő kövérkés lány is elmosolyodik. Pedig emennek nincs az alsó ajkában izom. A határ túloldalán laktak efféle torzszülöttek – ez nem eszembe jut, hanem mindig ott van benne. Ahogy a bábok neve is, meg Földi Leila arca. Földi Leila, az anyám, átjárt dolgozni az osztrák fogyatékosokhoz. Összeállt egy autókereskedővel, és egyre gyakrabban aludt odaát. Fotókat küldött az ikerházról, amiben a pasas lakott. Rénszarvas a kertben, elektromos jégcsapok az ereszen, fűtőszálas, nyolcosztatú ablakok, fényes csempék a homlokzaton – kékek meg zöldek. Amikor tizennyolc lettem, Földi Leila a nevemre íratta a gotthárdi lakást, és végleg az autókereskedőhöz költözött.
Földi Leila túl sok Tobleronét evett. Ha hazajött a szentgotthárdi fogorvosához, engem is meglátogatott. A bábok háromszor is meghajolnak. Okvátovity persze a tapsrendet sem hajlandó betartani. A hatodik sor legszélső széke üres. Felkapcsoltatom a csillárokat, a falikarokat, a folyosó világítását. Leszerelem a súgólámpát. Hívom a lányt, hogy segítsen. Összecsukjuk a paravánt, aztán óvatosan lefektetjük a földre. Ráhúzom a vízálló ponyvát. Amikor kiürül a nézőtér, előkapom a kellékpitypangot, és a lány dekoltázsába szúrom. Kakasos kézzel hörgöm a fülébe: Schildkrautnak máma jó napja van. Látom, hogy szénsavas hangomtól feláll a lány karján a szőr. Leborotválhatná, mire oda jutunk. Bé orbála, a napomat el ne rontsd.
A kultúrház igazgatója ragaszkodik hozzá, hogy velük vacsorázzak. A büfében sebtében összetologatott asztalok körül lármázik falukönyvtáros, tanár, meg az Óvodát a falunak! mozgalom vezetője. Az igazgató orrán lila hajszálerek, farzsebéből kimered a Vasi Hírek legújabb száma. Tudom, hogy nem kéne néznem az arcokat. Gulyáslevest, kenyeret és ásványvizet kapok. A falukönyvtáros arra kér, hogy vartyogjak, mint Janurik béka. Azt kellene mondanom, hogy nem vagyok bohóc. Vartyogok. A tanfolyamon mindenki elismerte, hogy hangutánzásban verhetetlen vagyok. Az asztalok találkozásánál a terítő beomlik, a kenyerem morzsái pedig odagyűlnek. Visszakapom az OKJ-s bizonyítványomat. A lány áthajol rajtam, és melle – a push-up melltartó szivacsa – a vállamnak nyomódik. Mondom, hogy üljön le mellém, és már közelebb is húztam a fémvázas tonettszéket.
Beszélgetünk. A lány megsúgja, hogy mennyi a fizetése, én pedig a szülei ellen tüzelem. A telefonszámlának csupán az egyötödét fi zesd. Ne hagyd, hogy a fejedre piszkítsanak. A lány csodálkozva néz. Már tudom, hogy túl sokat mondtam. Megtörlöm a számat, aztán megírom a térdemen a számlát. Mit bámulsz, Bé orbála, a betűimet vagy a telephelyet? Kitépem a lapot, és kettéhajtva átnyújtom az igazgatónak. Felállok. Kimegyek dohányozni a belső udvarra, mondom, és úgy is teszek. Senki nem vonhatja kétségbe, hogy a magam ura vagyok. Ha úgy tartja kedvem, a pénzemből ötven darab karniscsúszkát veszek, csak hogy befüggönyözzem a furgont.
Az udvar közepén ponyvával letakart szökőkút. A fal mentén barna rekeszekben állnak az üres üvegek. A falnak támasztva kék, EU-csillagos tábla. Az új eresz alatt műanyag fecskefészek, amit elsőre igazinak hiszek. A lány nemsokára sört hoz utánam, és a cigarettám végéhez tartja a tüzet. A fal mellé húzódom, leülök az egyik rekeszre. Belekortyolok a sörbe. A loggia fakorlátján értelmetlen, repülő halak, megakad rajtuk a szemem. Amit elnyomok, az nem böfögés, de nem is sóhaj: langyos, keserű levegő. A lány az oszlopnak támaszkodik, peckesen tartja magát. Szeretem, mikor azon izgulnak a lányok, hogy nem fogom-e túlságosan picinek találni a mellüket. Bé orbála, remélem, te is izgulsz. Néha a kesztyűbábok is félnek, tudod-e.
Hellyel kínálom, és kicsit odébb húzódom a rekeszen. Még nem ölelem meg. Folytatjuk, amit odabent abbahagytunk. Hallgatom, ahogy a lány a testvéreire panaszkodik. A nővére az anyja kedvence, a húga az apjáé, pedig szerinte lopnak és füveznek. Azt írja a Vasi Hírek, hogy a máriaújfalui víztározóban női hullát találtak, mondom hirtelen. A lány megütközve néz, mintha gyilkossággal vádoltam volna meg. Nem szereti a szüleit, mondja, de azért egy varrótűt se tudna beléjük szúrni, isten bizony. Minek ez az isten, Bé orbála? És mért éppen varrótű? Eszembe sincs elmesélni, hogy amikor kézhez kaptam az oklevelemet, felhúztam a kezemre a bábokat, és Földi Leila kinevetett. Földi Leila előtt semmi se szent. Azt kérdezte: te beveszed, hogy ilyen sok szakma létezik?
Az oklevelemen ugyanis a bábszínészet viseli az 52 212 02 0010 52 01-edik számot. Az anyám, ha megfeszülne se tudna összeszámolni húsz foglalkozásnál többet. De azért megpróbálta: fodrász, autókereskedő, tanár, benzinkutas, közben pedig megérintette az ujjvégeit, mint aki valóban számol. A kakast akkor még nem Schildkrautnak hívták. A lány valami gallyal babrál, rajzolgat vele, a lábujját csiklandozza. A körme céklaszínű, de az osztrák csempéknél kevésbé fényes. Nézem az arcát: férfivá tesz, hogy ránk sötétedett. A combjára könyököl, és a gally ujjas végével a veranda kövezetének fugáiba terelgeti a koszt. A gally vastagabb, mint az ujja. Ennek a lánynak mindene pici, nagyon pici. Mint egy báb, olyan. Átölelem, száját a szám felé fordítom, most egymásra néz az ürességünk. A sört a földre teszem. Néha a bábok is véres vagy pajzán jelenetekben játszanak. A blúzon keresztül összegyűröm a melltartó szivacsát. A lány testét nem szorítom magamhoz annyira, hogy a névtáblája nyomjon. Vigyázok, nehogy az alkarjához érjek. Mire leborotválja, már nem leszek itt.
