Egész nap csöng a telefon, Lemet a kollégái hívogatják: egy fi ú betegesen féltékeny az anyjára, aki kórházi adminisztrátor a C pavilonban, Lem munkahelyén. Ez a fi ú harminckét éves, gyámság alatt áll, és undorodik a gondolattól, hogy léte egy nemi aktusnak köszönhető. Rögeszméje, hogy anyja, az adminisztrátornő tíz évvel ezelőtt gyermeket nemzett egy állatkerti gondozóval, és most ki akarja forgatni őt a nagyszülői örökségből. A fiú gyakran ólálkodik a C pavilon körül: az anyja után kémkedik. Lem már többször látta a fák közt, a lépcsősoron, vagy éppen a kazánház mögötti padokon, az amputáltak titkos dohányzóhelyén. Pedig Lem első kézből tudja, hogy az adminisztrátornő a férje halála óta nem volt férfival.

A kórház telkét övező erdőkből kis- és nagyvadak szöknek át a kórházpark sérült kerítésszemein. A C pavilonhoz vezető jegeces lépcsősoron egy kicsinyeit féltő emse januárban felöklelte az adminisztrátornő fiát, az eset óta pedig örökösen csöng a telefon. Lem ugyan kivonul a készülékkel a konyhába, de én fölfüggesztem a munkát, és a fülemet hegyezem. Nem merem megosztani Lemmel, mit érzek. A gondolataim – nem vagyok biztos benne, hogy ez a nevük – az adminisztrátornő fia körül járnak. Megértem a féltékenységét –, vagy inkább csak ismerem. (Egyelőre nem arról beszélek, hogy semmi nincs a valóságban, amit ne kellene elképzelni ahhoz, hogy lássuk.) Ha Lem ölebekhez vagy macskákhoz gügyög, szégyenletes irigység fog el. Néha minden emberi vonásomat levetkőzve kívánom, hogy kisajátíthassam őt. Talán csak az öregedéstől és az egyedülléttől való félelem hajtotta hozzám. Talán nem is veszi komolyan a fenyegetést, ami a boldogságot nyomás alatt tartja, és aminek valójában a fennmaradását köszönheti. Hiába figyelmeztetem magam, hogy Lem állatok iránti gyöngédsége a gyermektelenségből táplálkozik. (És mikor kijelentem: ha szeretnék is gyereket, azt nem akarnám, hogy megtanuljon beszélni, Lem azt hiszi, viccelek. Nem kívánnék én a gyerekünknek semmi rosszat. Nem azt szeretném, hogy néma legyen, hanem hogy nyelvtelen.) Előfordul, hogy távoli ismerősök, egyszer látott emberek sorsában figyelmeztetést látok. Ott van a pincérlány, aki megutált minket, mivel a főnöke megtiltotta, hogy a kedvünkért halkabbra vegye a zenét. Ott van a tanítványom apja, aki nem kapott máshol állást, mint éppen a fia iskolájában. (Ő a takarítónk.) Ott van Ida néni lánya, aki éveken át az anyja hajába törölte a kezét, és most nevelőszülőkhöz került. Ott van egykori kollégám, a a a földrajztanár, aki azon gúnyolódott, hogy egy papagáj szobájában laktam évekig – és most trópusi betegség vakította meg. Korántsem együtt érzek velük: intést olvasok ki a körülményeikből. Nem mintha valaha is igazán közel álltam volna ahhoz, hogy a lovak közé dobjam a gyeplőt, de jól tudom, milyen elvadult a tekintete annak, aki jobban fél az emberi testváladékoktól, mint egy vaddisznó hideg orrkorongjától, és az anyja munkahelye felé tart egy fűtetlen buszon. Az adminisztrátornő fia tehát a kórház körül ólálkodik, felökleli egy vaddisznó, legurul a lépcsőn – és kómába esik.

Csöng, csöng a telefon. Az élet akkor sem áll meg, ha végre történik valami. Lem tudomására jutott, hogy egyes betegek zarándoklatokat szerveznek a fiú ágyához, ami a C pavilonnal szomszédos épület II. emeletén található. Régebbi nőbetegek előírják újabb betegeknek, hogy megcsókolják a fi út, és a testére húzott lepedő alatt – saját, jól felfogott érdekükben – megérintsék a péniszét. Lem, aki hét évet töltött lánykollégiumokban, és meggyőződése, hogy a nők nemcsak könyörületesség, hanem kegyetlenség dolgában is túltesznek a férfiakon, egy Rivotril-ügynöktől kapott jegyzettömbön gyűjti a betegek nevét, és mindent megtesz, hogy az adminisztrátornő ne szerezzen tudomást a fia takarója alá nyúlkáló betegekről. Egyszer azt írtam valakiről, aki Lemre hasonlított: ha hallgat, az ajka hideg, a nyelve forró. (Persze, ha az élő, lélegző Lemet képzelem magam elé, elevenebb a fantáziám, mint mikor az alakmásairól gondolkodom. A fizikakönyvek erősebben igénybe veszik a képzelőerőt, mint a tündérmesék. Mióta a mamám meghalt – érett felnőttek azt mondanák, anyám –, szükségtelen mérlegelnem, hogy a léte lehetséges-e. Hogy a papámról, aki túlbuzgóságában egyszer azzal szégyenített meg, hogy a Háry operai díszletét tuszkolta föl egy március tizenötödikei iskolai ünnepség zsebkendőnyi színpadára, ne is beszéljek.)

Egyik este, arcradírozás után Lem elcsöndesedik. Megritkultak az adminisztrátornő látogatásai, mondja. A fiú kórtermét széles vállú beteghordókkal őrzik, a kapuhoz videokamerát, a folyosói ajtó mellé kaputelefont szereltek. A kedélyek lassan talán megnyugszanak: hiszen nincs remény a felépülésre. Lem tanácstalanul simogatja tág pórusú arcbőrét meg a Rivotril-feliratú jegyzetlapot. Csöppet sem valószínű, hogy az adminisztrátornő beleszeressen egy vadgondozóba – de hát a mamám is lassú lefolyású betegségbe halt bele: gyorsan. Rögeszmésen bámulom a listát. Ki fogta be a gyilkos emsét?, kérdezem sokat remélve.