Bemutatom Lemet
A szomszédban néha felsír egy csecsemő. Lem tegnap rajtakapott, amint írás helyett hallgatózom. Odaintettem őt is. Ha a füledet a falra tapasztod, akkor az anya gügyögését is hallani. Jéghideg ez a fal, dörzsölgette az archúsát Lem. A tenyerembe vettem. Elfelejtettem, mire mondta Lem a múltkor, hogy Isten büntetése. Ő az egyetlen a környezetemben, aki hisz mennyországban, pokolban. Ebből elég, mondtam. Elismerem, hogy a dolgok a dolgokkal összefüggenek.
A mondataim olyanok, mint a hátsó udvarokban fekvő öngyilkosok. Szeretnék írni valamit, ami nem veri ki Lem szeméből az álmot, és amitől nem kezd izzadni a tenyere: egy kötőszóktól hemzsegő szöveget. Szeretnék végre a papámról meg a mamámról írni. Lem töredelmesen bevallotta, hogy hasmenése volt, amikor az első könyvemet olvasta. A fogadalmamról nem beszéltem senkinek, nehogy tanúm legyen, ha elbukom. Még soha nem fogadtam meg semmit.
Lem nem adja föl egykönnyen a harcait, segíteni akar. Azt se tudja, hogy miben. Ma művirágos tavaszi kalapot nyomott a fejembe – igazi női szalmakalapot –, és kikísért a folyópartra. Arra a folyóra gondolok, amelyikről gyerekkoromban azt hittem, Folyó a neve. Lem belém karolt, a csípőjét ringatta. Hetedszer is megkérdezte, hogy nem találom-e szépnek a veszteglő uszályokat. A szél ekkor letépte a fejemről kalapot, és Lem úgy futott utána, minthogyha az a viharvert műbokréta volna a gyermekünk.
– Azokat a kötőszóktól hemzsegő szövegeket Lem messzebbről olvassa. Nem kézbe, hanem ölbe veszi őket. Ebből a távolságból már homályosabbak a szavak, és tájként rajzolódnak ki a mondatok – a gondolatok? Leszoktam a gondolatokról (a sajátjaimról) mióta fölismertem, hogy akadályoznak az írásban. Nem engedik, hogy az embereimmel foglalkozzam.
A postással, akinek a nyelve nem fér el a szájában. A sírós tanítványommal meg a hazudós tanítványommal. A fiúval, akit fellökött egy menekülő vaddisznó, és kómába esett. (Az egyik szomszédom azt hajtogatja: nem mindegy, hogy hitel vagy hotel.) – Nem mintha azt képzelném, hogy a gondolat a gesztusnál, a mimikánál vagy az érzelemnél kevésbé emberi. Hogy följebb, vagy – mit tudom én –, kijjebb helyezkednének el, mint amazok. Dehogy: a térbeli elképzelések rólam leperegnek. Mit ne mondjak, a mennyországgal meg a pokollal épp ez a bajom. A helyzet éppenséggel úgy áll, hogy a gondolat is érzelem – sajnos azonban ez egy gondolat. Lem – drága Lem – visszahozta a kalapom, és visszatette a fejemre. A vállcsúcsomra támasztotta a halántékát, és azt mondta: most tegyünk úgy, mintha esténként a Mária Elszenderülése-székesegyházba járnánk imádkozni, és a Pokrov Dvorban bérelnénk szobát. Jó. Az ilyesmi könnyen megy nekünk.
Lem a minap fölfedezte, hogy a noteszemben róla szóló mondatok gyűlnek. Megkért, hogy más valakiről írjak, de közben úgy simogatta a kézfejemet, mint egy fészekből kiesett madarat. Vagy legalább változtassam meg a nevét. Ha zárójelet vagy gondolatjelet használok, úgy érzem, megszegem a fogadalmam. Lelkiismeret-furdalásom van, amikor a klaviatúra betűi fölött habozva megállok, vagy ráteszem az ujjam arra a nyílra, ami a babilóniai írásiránnyal ellentétesen áll. Mintha arabul kellene írnom ahhoz, hogy létrejöjjön valami. Mintha az írás a szobrászathoz hasonlítana: ha valami élni kezd, mindig a többől lesz kevesebb. –Attól tartok, hogy belebukom a fogadalmamba. Persze azzal mentegetem magam, hogy a kötőszókról szóló szövegben nem feltétlenül kell, hogy hemzsegjenek a kötőszavak. Ahogy papákról és mamákról szóló szövegekben sem lehetnek jelen papák és mamák. Hiszen ezt már a kezdet kezdetén tudtam. Egyszer azt mondtam Lemnek, hogy a haláltáborokban játszódó művek is az életről szólnak. De hát mutass nekem egy élettábort, mondta ő.
Lem sminket tett föl, indultunk vacsorázni. Szeretem, amikor kicsinosítja magát. Megkérdeztem, elhasználtam-e már valahol azt a kifejezést, hogy kipincurítja magát. Lem nem emlékezett. Megijeszt, ha kihagy a memóriája. A metróban összefutottunk egy régi udvarlójával. Láttam, hogy mindketten elpirulnak, de semmit se szóltam. Lemnek fogalma sincs, mit érzek az egykori szerelmei iránt. Az étteremben alánk tolták a széket, és lesegítették rólunk a kabátot. Meglepődtem. A mamám nevezetes temetése óta senki nem segített le rólam kabátot. Lem háromszor-négyszer is ellenőrizte, hogy valóban magával hozta-e a tárcáját, s hogy a tárcában ott-e a pénz. Egy ideig jól ment minden. Elégedettek voltunk a fogásokkal. De aztán Lem összeszólalkozott a pincérnővel, mivel túl hangosan szólt a zene.
A pincérnő nem volt hajlandó lehalkítani. Megkérdezte a főnökét, utána pedig nemet mondott. Lem egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy az a szegény nő nem dönthet saját szakállára. Lemnek egyébként valósággal a vesszőparipája, hogy nőkkel könnyebben összerúgja a port, mint férfiakkal. Sejtelmem sincs, mit akar ebből kihozni. Aztán a desszert közben előhozakodott a csecsemősírással. Egyre csak erősködött, hogy mostanság meghatódom, ha csecsemőt hallok sírni. Folyton ott lógok a falon. Ahelyett, hogy vennék egy füldugót, és dolgoznék, csak hallgatózom. Azt feleltem neki: ez nem meghatottság. Csupán azt kívánom, hogy vegyék föl azt a csecsemőt. Néha azt érzem, mindennél fontosabb, hogy megvigasztalják. A kezemet közben a szalvéta alá dugtam, hogy Lem ne lássa: megint rágom a körmömet.
– Túl voltunk a fizetésen. Már elindultunk hazafelé; már kiléptünk az utcára, amikor Lem fölvetette, hogy fogadjunk örökbe gyereket. Szállingózni kezdett a hó. Jó anya lennél, mondta Lem. Jó és türelmes. Te lennél jó anya, válaszoltam. Néha megfordultunk, hogy megnézzük, látszik-e már a lábnyomunk. Úgy jöttek mögöttünk, mint a családtagjaink. Egyetlen flekken össze tudom foglalni, mit gondolok az életről. De én nem szeretném nyomtatásban viszontlátni, hogy nagyobb kín az unalom, mint a szenvedés. Nem erről akarok írni, nem a véleményemről. Hiszek Lemben – még sosem tette próbára a bizalmamat. Sokat gondolok arra a pincérnőre. Ha békében akar élni önmagával, meg kell hogy utáljon minket is, meg a főnökét. De minket egy picit jobban. Erről szeretnék írni, nem az unalomról.
Lemnek egész nap finom alvásszaga volt. Pedig egy szemet sem aludt. Takarított, mosott, rendet rakott a varródobozban. Még két szobával odébb is hallottam, amint a bőrvarrótűk pengenek. Lem elolvasott egy cikket a mesterséges megtermékenyítésről, és az újságot célzatosan az ebédlőasztalon felejtette. Este az ölembe rakta a lábát, és amíg simogattam, mindketten gyengéden néztük a lábujjait. A gyámügy leleplezett egy örökbefogadási csalást, meséltem Lemnek józanul. Két ember névházasságot kötött, és örökbe fogadtak egy másfél éves gyereket. Több százezer forintot buktak az ügyön. Vagy itt van ez: egy fiú fölgyújtotta a nevelőapja szakállát.
Egyszer csak eltűntek az embereim. Pedig a nagy változások eddig szeptemberben, októberben vagy júliusban értek. Az egyik legfontosabb sírós tanítványomat másik iskolába adták a szülei, a duzzadt nyelvű postás új körzetbe került, a szomszédomat pedig ukmukfukk kilakoltatták. Amikor lerángatták a lépcsőn, azt kiabálta: hitel vagy hotel. Lem egy nap azt mondta, olyanok a mondataim, mint a későn fölfedezett öngyilkosok. Megrémített, mert ez már a fogadalmam után történt.
