Gyufaillat a Vrazsdebna-negyedben
Félt, hogy az ételgőz elcsúfítja az arcbőrét, és belesírt a mosogatóba, ha jelenlétében a szakácsnők bánáti dialektusra váltottak. Apám megmosolyogta a túlzásait. Ölébe vonta Anyát, és gyöngéden dorgálta, mintha ő is a gyereke lenne. Apám a pedagógusnapi kitüntetését is ezzel a gyöngédségével érdemelte ki. A Vrazsdebna-negyed földek felőli peremén laktunk. Az utcák számozottak voltak, és a házak fölött látni lehetett a futóművüket kieresztő repülőket. Mintha a székletüket tolták volna ki magukból a Vrazsdebnában lakók fejére.
Féltem a környékbeli kutyáktól. Ha falkába verődtek, borzalmasabban viselkedtek, mint a Botevgrad fasoron közlekedő 90-es autóbusz utazóközönsége. Amikor Apa megajándékozott egy vadriasztó síppal, már nem féltem annyira. Ő azt mondta, a kutyáktól való félelmemben kezdtem dadogni, anyám pedig azt, hogy a nyelvváltás miatt. Ezen rengeteget veszekedtek. Láttam, hogy anyám néha megüti apámat a bevásárlószatyor fülével. Fejébe vette, hogy Apa szégyelli őt. Anya mondatai néha nagy kezdőbetűs szavakból álltak. Egri Diplomával Mosogatok, mondogatta.
Canko volt Apa legjobb barátja, Canko Todorov. Finom metszésű arca szépen illeszkedett Apa macskákkal telepingált virágvázái közé. Néha segített Apának az agyagozásban, de mindig elrontott valamit. Eleinte anyám is velük korongozott. Amikor Canko nálunk aludt, szüleim a gyerekágy pótszivacsaiból készítettek neki fekhelyet. Cankónak gyufaillata volt. A nyolcadik születésnapomra kaptam tőle egy kétoktávos szovjet szintetizátort. Apám elvitt a Kultúrpalotába, operaházi matinékra vagy a belváros zeneiskolásainak a koncertjére, de én iszonyodtam az emberi énekhangtól. A szintetizátor hangja nem emlékeztetett sem sírásra, sem kiabálásra.
Canko az Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, és versbe szedte nekem a tananyagot. Ha ritmusa volt valaminek, elmondtam dadogás nélkül. Apa elárulta, hogy Canko verseket ír. Néhány magyarra fordított költeményét később fölfedeztem a bolgár költők antológiájában. Canko és Apa néha fölvitt libegővel a Vitosára, de Anya ritkán kísért el minket. Azt mondta, hogy Még Ha Sokat Kirándulok, Sem Lesz Szebb Az Arcbőröm Az Övénél. Nem emlékszem, hogy az iskolában azokkal barátkoztam-e, akik mellém ültek, vagy azok ültek mellém, akikkel barátkoztam. De mikor hazakísértek, anyám magára zárta a konyhaajtót. Kijelentette, hogy Nem Szeretem Őt.
Apám később a szemetesben találta meg az oltási könyvemet meg Anya egri diplomáját: ketten törölgettük róla a májkrémfoltokat. Már leraktuk a pótszivacsokat a földre, a szobákban pedig lekapcsoltuk a villanyt, de Apa meg Canko még a konyhában beszélgetett. Anya valamiért nem akarta, hogy a paplan alatt hozzábújjak, és a lábfejével fejtette le magáról a combomat. Erős, hajlékony lába volt: akkor még nem fagytak el az ízületei. Apáék nagyon sokáig sutyorogtak. Anya egyszer csak felkönyökölt, rá a hajamra. Hallod?, rázogatott. Lerúgta magáról a paplant, és mezítláb a konyhaajtóhoz settenkedett. Aztán sírni kezdett, és az ágyamba zavart.
Üzekedtetek!, mondta másnap, miután Canko elment. Tudom, Hogy Az Éjjel Üzekedtetek! Apa meg én nem jutottunk szóhoz a meglepetéstől. Először nem értettem a szót. De aztán megbabonázott, hogy két férfinak is lehet egymással dolga, s attól fogva árgus szemekkel figyeltem az embereket, az állatokat, a növényeket. A 90-es autóbuszon a lehető legkülönbözőbb utasokat párosítottam össze: a Doktorska Gradina egyenruháját viselő félkarú kertészt a kék kosztümös nővel, a Sugárútnál fölszálló térdzoknis kislányt a kontyos, szájszagú nénivel. Amikor véletlenül egymáshoz értek, az izgalomtól alig kaptam levegőt. Az eset után jó ideig féltem megérinteni az osztálytársaimat, a szüleimet, a padtársak háziállatait. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy aki megkocogtatja a vállam, nem érdeklődik a puncim iránt.
Üzekedni szerettem volna. Mindenkivel. De a legjobban Apával, Anyával és a gyufaillatú Cankóval. Miután Cankót kirúgták az Irodalomtudományi Intézetből, építkezéseken dolgozott. Ha munka után látogatta meg apámat, megengedte, hogy a hajszálairól én húzkodjam le a megkövült cementcseppeket. Közben oldalra biccentette a fejét, és lehunyta a szemét. Lilás árnyalatú, nyirkos szemhéja volt. Apa hozta a hírt, hogy meghalt. Canko leesett egy Szlivnyica sugárúti állványzatról. A holttestet Apának kellett azonosítania. Apa azt mondta, hogy Canko megölte magát, Anya pedig, hogy Lelökték. Persze ezen is veszekedtek – emlékszem, tehetetlenségében Anya még a saját archúsába is belemart.
Ez Az Ország Maga A Pokol, kiabálta. Én pedig attól fogva nagyon figyeltem a 90-es buszon: mi tartja vissza a kalauzt attól, hogy kioltsa az utasai életét? Egy nyáron Apa vak és gyengén látó gyerekeket táboroztatott a Fekete-tenger partján. A képeslapjain vakírásos betűkkel lyuggatta át a papírt. Anya nem hitt Apának: szerinte hazugság volt, hogy a táborhelyen nincs telefonkészülék. Apád nagymellű Penkákkal cicázik, mondta, és tenyérrel csapott a Cankótól kapott szintetizátor billentyűzetébe. Még mielőtt Apa megérkezett volna a tengerpartról, Anya bőröndbe dobálta a legfontosabb holmikat, és betuszkolt egy taxiba. A szintetizátort nem vihettem magammal. A Központi Pályaudvaron fölszálltunk egy Magyarország felé tartó vonatra.
A mozdony hálókocsit és éttermet is húzott maga után, de mi a kalauz kicsi és büdös kuckójában utaztunk. A kalauz egy négyszögletes kulccsal ránk zárta a fülkeajtót, és csak Budapesten nyitotta ki. Több mint húsz órán át kellett visszatartanom a vizeletet, és Behugyoztam. Embertelen és megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz. Most egy tizenhat lakásos, Gy. utcai társasházban bérelek lakást. A konvektor fedelén újságokat melengetek Anyának. A régieket, amik elrongyolódtak, megpenészedtek vagy fölpuhultak, kitépkedem Anya kabátujjából meg a fűző nélküli, máltai bakancsból. Anya csak olyankor keres, ha pénzt akar vagy tisztálkodni szeretne. Azt mondja, a női magazinok papírja tartós, de hideg.
Amíg fürdik, az újságok szalagcímeit olvasgatom: ugrópókok miatt állt le egy londoni építkezés, sósavval öntötte le szeretője ágyékát egy orvos. Megpróbálom elképzelni, mivel foglalatoskodnak más emberek, ha az anyjuk fürdik. Alszanak vagy tévét néznek? Hallom, hogy Anya elzárja a csapot, leereszti a vizet, aztán kinyitogatja a fürdőszobaszekrény fiókjait: keres valamit, amit pénzzé tehet. A képzőművészeti albumaimat, a főbérlőm hajszárítóját már eladta. Ha meglátogat, a bolgár költők antológiáját az ágyneműtartóba dugom. Most kilép a fürdőszobaajtón. Fogom a ropogós, meleg újságpapírt, és kibélelem a bakancsát meg a kabátja ujját. Megvárom, hogy fölvegye a hacukáit, aztán kezébe nyomom a pénzt meg a májkrémkonzerveket. Két váltás ruhája van a máltaiaktól: amit a mosdókagyló alatt hagy, kifőzöm a nagy fehér fazékban, és mikor megszáradt, a gázóra szekrényébe zárom. Nem marasztalom Anyát. Ha végre elmegy, és becsukódik mögötte az ajtó, belefújok a vadsípba, hogy Többé Ne Jöjjön Ide.
