Álom a polgárról
Márai a tényeket választja, mint a magyar politikai elemzők legjava – Kis Jánostól, Tölgyessy Péteren át, Magyar Bálintig, Csepeli Györgytől Lengyel Lászlón át, Gombár Csabáig, Sárközy Tamásig, Fleck Zoltánig, Bozóki Andrásig –, amikor matematikai pontossággal leírják az orbáni auto riter-etatista berendezkedés (maffiaállam, vezérdemokrácia) lényegét, hálózatának működését. Olvasva őket viszont mind csodálkozunk azon, hogy ha ilyen pontos a 2010-es orbáni parlamentáris puccs utáni helyzet diagnózisa, miért tűri a nemzet mindezek ellenére balgán, hogy a rezsim ne csak polgári szabadságától, emberi és közösségi autonómiájától, hanem immár csaknem felét a materiális jövőképétől is megfossza?
Mintha a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megtagadói egy elgyengült kantiánus szekta tagjai lennének, akik az emberek ma-holnap kívánatos és elvárt cselekedeteit egyfajta morális-etikai Sollenhez, a polgári liberális demokrácia laboratóriumi tisztaságú eszméjének optimumához mérnék, aminek megfelelően kellene a nemzet döntést kierőltető többségének viselkednie, hogy kivesse magából a demokráciát megcsúfolókat. Álmodnánk?
Nem tudják, de teszik – mondja Marx. De: miért nem teszik, ha tudják? Mert tudják, hiszen a többség immár a hatalom gyakorlására méltatlanná vált politikai erő bukását kívánja, de mégsem veti ki tevőlegesen magából, inkább morogva elviseli. A túlélésre játszik. Ami már csak anyagi okok miatt is érthetetlen. Azt látni, hogy a regnáló rezsim életképessége főként egyelőre csak ígért, de be nem teljesedett gazdasági sikerességétől függ.
Tudjuk, hogy a forradalmi hevületet szép csöndesen bele lehet fojtani az anyagi javak élvezetébe, mert a polgár annyira ragaszkodik a jóléthez és a kényelemhez, hogy minden politikai rendszerhez simulékonyan alkalmazkodik. Ám egyelőre még azt sem mondhatjuk el, hogy e ragaszkodáshoz a többségnek oka volna. Lehetetlen vállalkozás, de mégiscsak a többséget kellene jobban ismerni. Azt a többséget, amely a lelkiismeret-furdalás kényelmetlenségével elviseli az egyéni és közösségi, politikai és gazdasági szabadság táguló hiátusait.
Amelynek legtudatosabb, nyugatias (ha tetszik: polgári) része hajlamos azt gondolni, hogy létezik ebben a szociálisan kettészakított tömegtársadalomban elég meghatározó befolyású citoyen, vagy akár a nyers érdekeinek szabadságát féltő, „ébredő” burzsoá, aki Francis Fukuyamának megfelelve iskolázottan, tájékozottan elég érzékeny a jó kormányzásra. Aki nehezen viseli a munkanélküliséget, a korrupciót, a demokratikus intézmények hiányát, az alacsony színvonalú közoktatást, egészségügyi rendszert; aki minél több adót fizet, annál inkább el várja, hogy a kormány a megfelelő módon – korrupció nélkül – használja fel a költségvetés bevételeit. És aki nemcsak anyagi jólétet, hanem aktív politikai részvételt is akar, mert nem elégszik meg a mandarinstátusszal. A polgár álma az ilyen polgárok nemzet sorsát meghatározó sokasága, az általuk befolyásolt tömegtársadalom. Ám amikor álmából ébred, a brit Bryan Cartledge könyvének címével szembesül, amely a magyarság ezer évét egyetlen szóban foglalja össze: megmaradni.
A megmaradás ennek a nemzetnek kétségtelenül a legnagyobb történelmi sikerként betudott élménye, amiért sokkal nagyobb árat fizetett és fizet, mint amekkora maga a siker. Ennek a megmaradásnak önáltató-elringató fetisizálása álsikerélmény. Az előbbi ezer évben Európa minden népe megmaradt, sőt új nemzetekkel gyarapodott, a megmaradás nem egyedi teljesítmény, történelmünk sem kiugróan véres más nemzetekhez képest. Látni, hogy a mai hatalom kezében hogyan foszlik semmivé még az az ezeréves vágy, illúzió is, amely 1989-ben hirtelen realitássá vált, hogy Ady Komp-országa végleg kiköthet a nyugati parton. Hát, nem. Az 1905-ös Ady ma is érvényes: „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza… Miért hazudták, hogy a komp – híd…
Tízezer ember előreszaladt, Európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” A „tízezer kengyelfutó” közül jó néhányan biztosan hátra néztek – a tényekre. Közülük itt csak Márai Sándort, Bibó Istvánt és Szűcs Jenőt idézem kényszerűen hosszan, annyira pontosan fogalmaznak. Azért, hogy legalább sejtsük, miért nincsenek a nyugati partra vágyakozók sarkában ma sem százezrek, s hogy a magyar történelemből nem következik törvényszerűen, hogy holnap milliószám lesznek, akik megfontolt, de gyors undorral kivetik magukból az orbáni autoriter rendszert, s megindulnak a kengyelfutók nyomában.
Az 1988-ban elhunyt Szűcs Jenő történészt amúgy szellemi másnaposságtól gyötörten maga a kormányfő hozta szóba legutóbbi tusnádfürdői fellépésekor, amikor a globális világgazdaság korszakos átalakulását igyekezett a maga szája íze szerint értelmezni. A hajdani Bibó-kollégista szégyene volt ez, mert Szűcs nem volt „divatos szerző”, tanulmánya sem volt „népszerű értekezés”, s nem a világgazdaság centrumairól és perifériáiról szól. A kormányfő emlékezete egyszerre dehonesztáló, s önigazoló szándékú, hiszen hatalmát éppen e sajátos történelmi régió lakóinak legrosszabb hagyományú mentalitására alapozza. Amit Bibó nyomán Szűcs Jenő is leír, s amellyel Márai is szembesül a negyvenes években. Szűcs esszéje, a Vázlat Európa három történeti régiójáról az 1980-ban szamizdatként kiadott Bibó-emlékkönyvben jelent meg, s Bibó gondolatait követve egyik alapvetése lett a magyar történetírásnak.
Ősforrás annak kiderítéséhez, milyen is az a magyar tömegtársadalom, amelyben a polgárság nyomait keressük a Kelet és Nyugat között rekedt, sajátos kelet-közép-európai régióban. Annak az éles gazdaság- és társadalomszerkezeti demarkációs vonalnak a mentén, amely Európát 1500 után kettészelte, s megmaradt a második világháború után is. Ahol a polgárnak – nyugati rokonaival ellentétben – a török hódoltság másfél száz évének következtében nem volt alkalma, lehetősége megszületni. Sajátos zsákutca ez, amelynek „lényege, hogy a magyar történelem a maga »nyugatias« (de ilyen minőségében hiányos, erőtlen és féloldalas) alkatával a történelem »kelet-európai” válságfordulatának sodrásával egy olyan „kelet-közép-európai« megoldásvariánsba szorult bele, melyben elvben záródott ki, hogy az állam akár tiszta nyugati, akár tiszta keleti modell szerint hatékonyan kihúzza a válságból”.
E „defenzív régiótól” távol maradt a polgári gondolat, természetjog, társadalmi szerződés, népszuverenitás, hatalomátruházás vagy a hatalmak elválasztása, Hobbes, Locke, Montesquieu, Rousseau, a francia forradalom, és ami utána következett. Távol maradt a nyugati modell, amely Bibó szerint a „demokratikus társadalomszerveződés” vagy „közösségalakulás” legmélyebbre nyúló hajszálgyökereinek keresésével azonos. Ez a régió a geográfiai Kelet-Európa nyugati pereméről a strukturális értelemben vett Nyugat-Európa keleti peremévé lett, annak minden következményével. Mindenekelőtt azzal, hogy nem érvényesülhetett a nyugati fejlődés titka, egy olyan fejlődésritmus, amelyben a kumulatív változás mindig egyben struktúraváltást is hozott, mert maguk a struktúrák voltak olyanok, hogy eleve magukban hordták önmaguk meghaladásának feltételeit – így Szűcs. És ismét Bibó, aki a nyugati modellt a „mozgással”, a tőle való eltérést a „mozdulatlansággal” azonosítja. Ez a mozdulatlan szerkezet teremtette meg azt „a familiárist, aki nem borult ugyan ura lábaihoz, mint keleti kollégája, de nem is játszotta el az alárendeltségen belül is megőrzött emberi méltóságnak azt a szimbólumjátékát, amit nyugati kollégája; valahol középütt maradt. Alighanem egyszerűen csak kézfogással, »magyar módra« (ahogy a fogadalom kiegészítő gesztusát már a XIII. században nevezték) megállapodott az alárendeltség feltételeiben”.
És megteremtette a népesség négy-öt százalékát kitevő nemességet, amellyel kapcsolatban a kései középkorra axióma lett, hogy ő képviseli az ország egész testét. Az új korra maradt ez a nemesi massza, azzal a parlagian műveletlen, de kiváltságolt szellemmel eltelt kisnemességgel, amelyet éppen Bibó az újkori magyar társadalmi fejlődés legkártékonyabb jelenségének nevezett. Miközben pedig Nyugaton „a társadalmi szerződésből a szuverén hatalma helyett a népszuverenitás kezdett kihántódni…, itt a politikai gondolkodás és az államteória sarkpontjának megmaradt a Szentkorona-eszme középkori kövülete, lényegét tekintve váltig a werbőczyánus summázatban. Egészen sajátos, hogy ez a politikai társadalom még a felvilágosodás és a francia forradalom hatása alatt… egyik kezében Montesquieu-t és Rousseau-t, a másikban perig a Tripartitumot tartotta – a szentkorona misztériumát…”
A mentális struktúra jellegzetes „kórformája” a központi szerepű felfokozott és örökletes „uralmi szellem” – ellenpontján a „jobbágyi alázattal”. A rezignált belenyugvás a dolgokba, hiszen amúgy is minden fontos ügyben valahol „fent” születnek a döntések. Magunkra ismerünk? Márainál meg azt olvasni: „nem a nép szabadságigényének vagy társadalmi műveltségének hiánya magyarázza az elmaradást a Nyugattól: egyszerűen hiányzott az a nemzeti kötőanyag, a társadalom mély és eleven tartalékaiból sarjadzó tápanyag, a polgárság, amely a szerepét betöltött rendiség után hivatott volt átvenni a nemzet vezetését”. Hiányzott a polgár a kiegyezés, a Monarchia langyos békéjében is, a „Habsburg-munkamegosztásban”, ahol Magyarországnak a keleti szerep jutott, ahol megállt az idő, ahol Ferenc József felkenten a birodalom első hivatalnokaként szolgált mintául az egész társadalmi struktúrának.
Hiányzott a polgár Horthy „neobarokk osztálykultúrájából”, amely az urakat elkergető, de a szolgákat megőrző Tanácsköztársaság hidegleléses élményének ürügyén megakadályozta, hogy Magyarország követhesse a demokratikus fejlődés nyugati példáját, s amely romantikus módon akarta restaurálni a Monarchiát. Egy olyan országban, amely Trianonban elvesztette a török hódoltságtól megmenekült erdélyi és felvidéki polgárságát, amelyet viszont a határon túl rekedt magyarokért általában aggódó hatalom nem szeret emlegetni. A polgárság maradéka nem állt szembe Horthy „neobarokk fasizmusával”, sőt a nácizmussal kacérkodott (Márai a zsidók meggyilkolása kapcsán a legmélyebb erkölcsi bukásról beszél). De minden totalitárius rendszer ősellenségeként üldözendő maradt a világháború, a kommunista hatalomátvétel után is. Ellenség maradt a polgári életforma, világszemlélet, műveltség, szabadságeszme.
A Kádár-féle szélárnyékban kispolgárosodó Magyarország (Bozóki András szavai), ismét megerősítette a magyar vidék hagyományos, patriarchális gondolkodásmódját, még akkor is, ha a hatvanas évek második felétől a magyar parasztság életformáját, anyagi felemelkedését tekintve már egy sajátos, apolitikus, szabadságát az anyagi jobblétért kényszerűen feladó középosztály részének tekinthette magát. A hagyományos osztályok a hetvenes-nyolcvanas években jobbára már csak az ideológiai szlogenekben léteztek. Márai keresi a magyar polgárt, de jószerével csak önmagát találja meg. S mellette egy magyar alaptulajdonságot, a „fanyar-okos, joviálisan romlott édes lomhaságot”, amely elfordul a demokráciától, amelynek kényelmetlen a szabad verseny, s amely polgár a Kádár-rendszerben valamely mellékutakon próbál legalább életmódjában valamelyest polgárosodni.
A hatalom most azt mondja: a magyaroknak van egy sajátos látásmódjuk, ahogyan leírják, megértik a világot, ezt a kulturálisminőséget kell a kormányzatnak megőriznie. A második Orbán-kormány nem emlegeti a polgárságot: a Fertődön idén júniusban megrendezett kormányülés a miniszterelnök szerint egy plebejus kormány tisztelgése volt az arisztokrácia teljesítménye előtt, s sokak szerint Orbán hitelét a magyar történelembe mélyen beivódott plebejus és kurucos habitus reinkarnációja, a tradicionális legitimáció adja. Keserű, a polgárság önteremtés élményét nem ismerő örökség ez, ahol mindenki a hűbérurának köszönheti egzisztenciáját, ezért az államban (vagy a Szent Koronában) tudja csak átélni a létezés erejét. Keserű kolonc ez egy olyan világban, ahol brutális gyorsasággal alkalmazkodnak habitusukban a nemzetek. Mit, s hogyan kezdjünk vele?
