Babij Jar tragédiája
Miután a Wehrmacht csapatai véres harcok után, 1941. szeptember 19-én benyomultak Kijevbe, a megszállók kiplakátozták: a város zsidó polgárainak szeptember 29-én, reggel nyolc órakor meg kell jelenniük Babij Jarnál. Akkortájt már javában folyt a német reguláris haderő nyomában járó Einsatzgruppék, vagyis Hitler mozgó mészárszékeinek zsidóellenes irtó hadjárata, ám a kijeviek végzetét siettette, hogy a Vörös Hadsereg hátrahagyott partizánjai levegőbe röpítették Kijev belvárosának épületeit a német katonák sokaságával együtt.
A megszállók tehetetlen dühükben a helyi zsidóságon álltak bosszút. A megjelölt napon a haláraítéltek – főleg nők, gyerekek, idősek, mert a fegyverforgató férfiak többsége akkor már a szovjet hadsereg soraiban harcolt – a város minden irányából ezerszámra vánszorogtak a városközponttól úgy tíz kilométerre fekvő Babij Jar felé. Baljós géppuskaropogás is hallatszott, de a tömeget azzal nyugtatták, hogy vonatra szállhatnak, kitelepítik őket. A tőrbe csalt menet útját egyszer csak kordon állta el. Először kollaboráns ukrán policájok taszigálták a halálba menőket, majd a német tábori rendőrség sorfala között kellett elhaladniuk. Akkor már elszabadult a pokol, nem volt kímélet.
Furkósbottal ütve-verve hajszolták előre a védteleneket. A sor végén le kellett adni csomagjaikat, majd újabb ütlegek közepette meztelenre vetkőzni, s úgy megtenni az utolsó stációt. Ezután a kivégzőosztag pribékjei kisebb csoportokban a szakadék szélére lökdösték foglyaikat, és legéppuskázták őket. Két napon át, reggeltől sötétedésig tartott az öldöklés. A gyilkosok fennmaradt kimutatása szerint is 33 771 embert kaszaboltak le, de egyes kutatók azt állítják: a vártnál hosszabb ideig tartó hóhérmunka közben abbahagyták a számolást, így jóval többre teszik az áldozatok számát. Ha ez igaz, akkor a Babij Jar-i meghaladhatja a román csapatok odesszai vérengzését is: ott 1941 októberében több mint ötvenezren lelték halálukat.
A Kijev melletti rémtett egyik csodával határos túlélője Dina Mironovna Pronyicseva, a városi bábszínház színésze saját szemével látta, hogy néhányan percek alatt megőszültek, amíg levetkőztek, és elindultak a kivégzőhelyre. A keservesen tiltakozó anyák kezéből kitépték gyerekeiket, és akár egy fahasábot, belehajították a szurdokba. Pronyicseva annak köszönheti életét – olvasható Anatolij Kuznyecov magyarul is megjelent Babij Jar című dokumentumregényében –, hogy még a gyilkos golyósorozatok előtt levetette magát a tömegsírba. Halottnak tetette magát még akkor is, amikor a hullahegyeken mászkáló SS-hóhérok egyike mellére, karjára taposott, s pisztolyából golyót eresztett a mellette haláltusájukban vergődőkbe.
Az éj leszállta után Dina egy másik életben maradt kisfiúcskával együtt kibányászta magát a holttestek közül… és utána túlélte a háború poklát is. A két évig tartó német megszállás idején Babij Jar végig a szörnyűségek tetthelye maradt. A nácik itt végezték ki más etnikumokhoz tartozó foglyaikat is, az ellenálló ukrán nacionalistákat, szovjet katonákat és romákat. Itt lelték halálukat a dnyeperi flottilla matrózai, a kijevi Dinamo focistái (a sok legendával ellentétben amiatt, hogy beköpték őket, s néhányuknál megtalálták a szovjet titkos szolgálat, az NKVD igazolványait), s ide hajították a szomszédos elmegyógyintézetben gázzal meggyilkolt ápoltak holttesteit is. Babij Jar kutatói 100-150 ezerre becsülik az áldozatok számát, de emlegetnek 200 ezret is. Pontosan nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a szovjet front közeledtével az SS 1943 nyarán megpróbálta eltüntetni az égbekiáltó bűntett nyomait.
A szomszédban felállított Sziret koncentrációs tábor foglyait láncra verve kényszerítették, hogy máglyákon égessék el a tömegsír exhumáltjait, még földgyalukat is bevetettek a beomlasztott szurdok felszínének elsimításához. De hiába. Babij Jar tragédiájának híre már a háború idején bejárta a világot, majd 1948-ban, az úgynevezett Einsatzgruppe-perben elítélték a főkolomposokat. Paul Blobel SS-ezredest, a Babij Jar-i „aktion” parancsnokát felakasztották. Amint a fegyverek elhallgattak, a kijevi zsidóság maradéka visszatért a feldúlt otthonokba. Természetes lett volna, hogy gyászoljanak, emlékezzenek szenvedéstörténetükre. Törekvésük azonban beleütközött a Sztálin zsidóellenes politikájába, amely még a diktátor halála után is, jószerivel a nyolcvanas évekig, a gorbacsovi peresztrojkáig eltartott.
Ez az újabb, állami szintre emelt diszkrimináció egyfelől a cári időkből származó mély antiszemitizmusból, másfelől pedig a háború utáni geo politikai helyzetből, nem utolsósorban az USA szövetségesévé lett Izrael állammal szembeni ellenséges viszonyból táplálkozott. A kampány egyebek közt azzal járt – összegezte Szita Szabolcs történész, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója –, hogy üldözték a zsidó aktivistákat, nacionalista elhajlásra, megvetendő kozmopolitizmusra hivatkozva betiltották művészeti alkotásai kat. Így aztán a szövetségbe forrt szovjet népek egységét demonstrálva az emlékművekre a sárga Dávid-csillag nem, csak az ötágú vörös kerülhetett. Minderre alapként szolgált, hogy Hitler Szovjetunió elleni Barbarossa-hadművelete iszonyú szenvedést zúdított valamennyi ott élő népre.
Peter Jahn német történész a Die Zeit című hetilapban megjelent dolgozatában 27 millióra teszi az 1941–1945 közötti háborúban elesett szovjet állampolgárok számát. Ebből kilencmillió volt a katona, a többi civil. (Összehasonlításul az 1939–1945 közötti német vérveszteség szerinte hat-hétmillió között mozog.). Ám az is igaz – olvasható Timothy Snyder amerikai történész nemrégiben magyarul is megjelent Vörös övezet című munkájában –, hogy a náci brutalitásnak számarányukhoz viszonyítva a szovjet zsidók estek legnagyobb mértékben áldozatul. Szovjet területen három év alatt, 1944 végéig kétmillióan vesztették életüket.
Visszatérve Babij Jar történetére, Viktor Nyekraszov író 1959 októberében, a Lityeraturnaja Gazetában sürgette egy emlékmű felállítását, egyúttal tiltakozott az ellen, hogy a tömegsír helyén futballstadiont építsenek. Nagy nemzetközi visszhangot váltott ki Jevgenyij Jevtusenko ugyancsak a Lityeraturnaja Gazetában 1961-ben megjelent Babij Jar című verse. A poémából, amelyben a költő felemelte szavát a szovjet antiszemitizmus ellen, Dmitrij Sosztakovics XIII. szimfónia címen zenét komponált, de azt később a hatalom ellentámadásának részeként betiltották. Ugyancsak Babij Jar címmel először 1966-ban látott napvilágot – a szovjet cenzúra erős húzásaival – Anatolij Kuznyecov dokumentumregénye.
A Kijev német megszállását gyerekfejjel átélő írót három évvel később a KGB kiszekálta hazájából, de a kicsempészett kézirat – benne a kijevi zsidóság kálváriájával – csonkítatlanul megjelent Nyugaton. Babij Jar emlékművét végül 1976-ban állították fel, de még akkor is csak „a szovjet polgároknak –a fasizmus áldozatainak” felirattal. A fordulatot az 1991. évi ukrán narancsos forradalom hozta el. Kijevben új, menórát formázó emlékművet emeltek, s ma már évente gyászünnepségeket tartanak, az elmúlt évtizedben többek között George Bush és Bill Clinton amerikai elnökök, valamint 2001-ben II. János Pál pápa részvételével. Sikerült megakadályozni azokat a városrendezési terveket, amelyek újabban szállodakomplexum építését irányozták elő Babij Jar helyén. Helyette ez év nyarán bejelentették: a zsidó közösség az orosz ajkú diaszpóra támogatásával emlékközpontot épít, ahol nemcsak saját népük, hanem az Ukrajnában a nácik által meggyilkolt összes áldozat előtt fejet hajtanak.
Jevgenyij Jevtusenko: Babij Jár
Babij Járban emlékmű nincs sehol.
Mély szakadék –, akár egy sírgödör.
Félelmetes.
Ma oly idős vagyok,
mint a zsidók: sok ezer év gyötör.
Úgy érzem, szörnyű fáradtság fog el:
Egyiptom ősi földjén én bolyongtam,
és én pusztultam el keresztre vontan,
a szögek nyomán rajtam még a jel.
És úgy érzem, Dreyfus is én vagyok,
a nyárspolgár elítélt, feladott,
gyűrűbe fognak, tömlöcaljba vetnek,
leköpnek,
megrúgdosnak,
kinevetnek,
s visongó, finomcsipkés dáma-had
napernyőkkel döfködi arcomat.
Most Belosztokban kisfiú vagyok,
a vér patakzik padlóra, küszöbre,
döng a huligán kocsmahősök ökle,
pálinka s hagyma... förtelmes szagok.
Vas csizmasarkok közt kell összerogynom, rimánkodok, hiába – Ez a pogrom:
„Üsd a zsidót, és mentsd meg a hazát!” Egy vad kupec anyám arcába vág.
Ó, orosz népem!
Jól ismerlek én.
Egyforma néked bármelyik fiad,
de sokszor épp a mocskos búj mögéd,
s nevedben csörtet a garázda had.
Én tudom, a mi földünk csupa jóság,
s az antiszemita
alávalóság
az „orosz népi szövetség” nevében
ágál... Hogy föl nem pörzsöli a szégyen! Aztán úgy érzem,
Anna Frank vagyok,
törékeny, gyönge áprilisi ág,
és szeretek,
de szótalan a vágy –
így jó: két szempár egymásba ragyog.
Jaj, rosszul látok!
S fojtogat a lég!
Nekünk nem int lomb,
nem kéklik az ég.
De kincsünk is van – estelente lágyan
összesimulni a sötét szobában.
Jönnek?
Ne félj – a tavasz lépte hallik –Ne félj,
a tavasz zsong csak, az morajlik. Jöjj közelebb,
úgy várom már az ajkad!
Dörömbölnek?
Jégzajlás szava jajgat!
Babij Járban csak száraz fű zörög,
harag és vád ül itt a fák szemébe.
Némán sikolt a táj.
Kalaplevéve
megállok, s érzem, lassan őszülök.
Tömör s hangtalan
ordítás vagyok ma.
Az ideföldelt tízezrek felett.
Minden agyonlőtt öreg
én vagyok ma.
Én vagyok minden
agyonlőtt
gyerek.
Felejtés, egy emlékemet se öld meg!
Zúgjon „Fel, fel, ti rabjai a földnek”,
mikor fekete sírgödörbe zárják
a föld utolsó antiszemitáját.
Bennem zsidó vér csöpp sincs, de azért
engem is tajtékozva ostoroz
az ádáz antiszemita.
S miért?
Mert orosz vagyok! Igazi orosz!
Ágai Ágnes fordítása
