Révész Sándor: A békekor fuvolája
Bementünk a tejboltba: aznap nem jött tejföl. Nem baj, mondta nagyanyám, veszünk krumplit, és csinálunk hozzá rántottát. Bementünk a közértbe, de csak tojáspor volt. Nem baj, mondta nagyanyám, abból is süthetünk valamit, az a fontos, hogy krumpli legyen... Bementünk a zöldségeshez, csak fagyott krumpli volt... Nem baj, mondta nagyanyám, az a fontos, hogy hamar megsüljön. A krumplinak hámozás közben háromnegyed részét ki kellett dobnunk. Nem baj, mondta nagyanyám, az a fontos, hogy ne legyen háború.” (Dalos György: Gyermekkori anekdoták)
Dalos György a nagy háborúban született, a napokban lesz hetvenéves, isten éltesse! Előző Szótartónkban idéztük Márai Sándor naplójából, hogy az első világháború végén „teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki kiejtse ezt a szót: háború. Agyonverték volna... Akkor ez volt a természetes. Mindenki gyűlölte a háborút”. Azért emlékeztetett erre Márai 1946-ban, mert rémülten vélte látni, hogy „ma nyoma sincs ilyen... háborúgyűlöletnek. (...) A háború ellen ma senki nem beszél”. Márai akkor rosszul érzékelt. A Dalos nagymama fejezte ki a korszellemet. Az iszonyatos háborúk után, melyek az akkor még aktív nagyszülők addigi életének javát megmérgezték, rokonságát megtizedelték, hatalmas értéke volt a békének.
Nem volt ennél erősebb hívószó. Ennek beszámítása nélkül egyáltalán nem tudjuk megérteni eleink beletörődését a békét stabilizáló Kádár korba. A Dalos korabeli mai nagypapák voltak az utolsók, akik még érzékelték a Béke szó súlyát. Több mint fél évszázada morzsolja itt közöttünk ennek a szónak az értékét a háború lehetetlenségének biztonságérzete. Ami nem rendült meg egyáltalán akkor sem, amikor négy éven át a déli határainknál dörögtek a fegyverek, és haltak meg százezrek, akik kevéssel azelőtt még semmivel sem érezték kevésbé biztonságban magukat, mint mi most.
A háború után berendezkedő diktatúra erősen épített a békevágyra, miközben éppen azért rendezkedett be oly sietősen, azért militarizálta erőltetett ütemben a társadalmat és a gazdaságot, mert a harmadik világháborúra készült. Harciasítás a béke nevében: ez volt a békeharc.
„Egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte!” Erre kezdték zakatoltatni az ifjúságot 1949 nyarán, a budapesti Világifjúsági Találkozón. És még mi is zakatoltunk a hetvenes években. Ami lapunk elődjét, a Szabad Népet nagyon nagy tudású, nagyon olvasott emberek töltötték tele nagyon primitív, olvashatatlan cikkekkel. Révai Józseftől Vásárhelyi Miklóson, Losonczy Gézán át Gimes Miklósig és Horváth Mártonig.
A békeharc reszortosa az ’56-os forradalom majdani mártírja, Gimes Miklós volt. Ő üdvözölte az 1950-ben összegyűlt 7 millió 123 ezer és az 1951-ben összegyűlt 7 millió 148 ezer békealáírást. Az alá nem írók voltak „a nép és a haza ellenségeinek maroknyi bandája”. Közéjük sorolták a békét külön nyilatkozatban támogató három katolikus püspököt, aki megpróbálta elválasztani békevágya kifejezését a Vatikánt a legélesebben támadó erők támogatásától. Őket tájékoztatta a Szabad Nép arról, hogy a béke kérdésében külön lenni „a néptől” csak úgy lehet, ahogy a bélpoklos külön van az egészségesektől. Grősz József püspököt hamarosan egy börtönfallal is leválasztották az egészséges népről.
Gimes külön brosúrát is írt a békeharcról. Ezt a teljesen érdektelen szöveget bárki megtermelhette volna. De Gimes nem volt bárki. Ránk maradtak a brosúrához készített jegyzetei, melyekből egy betűt sem használt. Hatalmas irodalmat dolgozott föl. Áttekintette a béke problematikájának egész világtörténetét és filozófiáját. Az ókori birodalmaktól a Népszövetségig. Ézsaiás prófétától Ágostonig. Sullytól Millen át Toynbee-ig. Goethétől Russelig. Természetesen kiemelt figyelmet szentelt a téma alapművének, Immanuel Kant: Az örök békéhez című értekezésének. Erre mi is rögvest rászenteljük majd kiemelt figyelmünket, csak előbb szeretnénk leszögezni, hogy a háború természetes, a béke pedig természetellenes állapot. Számunkra a természetellenes a természetes.
Természetes halálnak azt nevezzük, amikor valaki külső erőszak behatása nélkül, betegség következtében halálozik el, avagy végelgyengül. Ha egy elszabadult oroszlán betéved egy kórházba, és ott egy legyöngült beteget felfal, aligha mondanánk, hogy az illető természetes halállal halt meg, holott a természetben az a legtermészetesebb, hogy a legyöngült, beteg prédaállatokat elejtik és felfalják. És általában is az a természetes, hogy az élőlények véget vetnek más élőlények életének, mielőtt azok élete külső behatás nélkül, magától véget érne, hiszen az élőlények többnyire így táplálkoznak és így szolgálnak táplálékként. Erőszakos halál okozóiként és áldozataiként kapcsolódnak bele a táplálékláncba.
A természetben egyazon faj egyazon csoportjában is természetes a harc,mivel a csoporton belüli pozíciók, kivált az uralkodó pozíció jellemzően így dől el. III. Richárdnak a béke nem adott esélyt az uralkodásra, ezért nem csoda, hogy rosszul érzi magát a „fuvolázó békekorban”, s véget kíván vetni néki. Persze úgy, hogy békeszerző jelmezben követi gyilkos terveit: „Akkor sohajtok s az írást idézem, / Hogy jót kell tenni ellenségeinkkel / S így pőre gazságomat Bibliából / Ellopott kacatokba burkolom / S szentnek látszom az ördög szere pében”. jelentéktelen III. Richárd kurta uralkodása azért vált fontossá Shakespeare és közönsége számára a XVI. század végén, mert ő volt az utolsó angol uralkodó, aki csatában halt meg; ő volt az utolsó, aki „a Rózsák háborúja”, az állandó trónviszályok kora lezárásának útjában állt, és az egész Tudor-kort betöltötte a félelem, hogy kiújul az ő halálával lezárult belháború.
Kivált rettegtek ettől Stuart Mária fellépése, majd kivégzése után. Thomas Hobbes egy évvel Stuart Mária lefejezése után született 1588-ban, és még nem tudott olvasni, amikor a III. Richárd íródott. Ő fejtette ki a Leviatánban, hogy a természeti állapot a folyamatos háború állapota. Mindenki harca mindenki ellen. Ebből a félelemmel és szenvedéssel teli, nyomorúságos, állati létből az állam emelheti ki az embereket, hatalmat gyakorolván fölöttük, s eldöntvén mindazt, amit egyébként harccal döntenének el. Teljesen mindegy, hogy az az állam megállapodás vagy erőszak útján jön létre, az a fontos, hogy létrejöjjön, s az önvédelem jogán kívül minden egyéb joggal ő rendelkezzék a polgárok helyett és fölött, szigorúan a hatalmi ágak elválasztása nélkül. Az állam határozza meg, hogy polgárai mit tehetnek, mit mondhatnak, mit birtokolhatnak, milyen vallást miként gyakorolhatnak.
Az angol állam például úgy határozott, hogy Hobbes éljen száműzetésben, a hazatérése után meg úgy, hogy egyetlen műve se jelenhessen meg. Másfél századdal később Kant is abból indult ki, hogy a háború természeti állapot, a békeállapotot pedig mesterségesen létesíteni, intézményesíteni kell. Ám ő nem az egyén állami jogfosztására, hanem éppen a jogkiterjesztésre és az egyes államok szuverenitásának erős korlátozására alapozta a békét. Szabad köztársaságok világföderációja: ez lenne a béke fenntartásának lehetséges kerete. A szabad köztársaság az, mely nem alattvalókból, hanem az állam legfőbb ügyeiben döntő állampolgárokból áll.
„Tegyük föl, hogy a polgárok hozzájárulása szükséges elhatározni, legyen-e háború, vagy ne legyen? Ebben az alkotmányban nem is lehet másképp. (...) A polgárok nagyon jól meggondolnák, hogysem ilyen rossz játékba kezdjenek. Hiszen a háborúnak minden szorongattatását kellene evvel magukra határozni. (...) Ellenben egy olyan alkotmányban, ahol az alattvaló nem állampolgár – amely tehát nem köztársasági –, a háború az a dolog, amit a világon legkevésbé kell meggondolni. Mert az állam feje nem társ ott, hanem tulajdonos. Asztala, vadászatai, kéjlakai, udvari ünnepei a háború által legcsekélyebbet sem szenvednek.”
A világföderációról pedig ezt olvashatjuk: „Népeket és államokat úgy lehet tekinteni, mint egyes embereket, kik természeti állapotukban – azaz a külső törvényektől való függetlenségben – már egymás mellett élésük által sértik egymást. Így mindeniknek a saját biztonsága érdekében joga van és kötelessége is megkövetelni a többiektől, hogy vele valamely, a polgárihoz hasonló alkotmányba lépjenek: amelyben mindenikük joga biztosíttathatik. Ez népszövetség volna. (...) mély megvetéssel nézzük és durvaságnak, bárdolatlanságnak s az emberiség baromi alábecslésének tekintjük a vadak ragaszkodását az ő törvénytelen szabadságukhoz: hogy inkább folytonosan dúlják egymást, semhogy magukat egy törvényes és saját maguk által szervezendő kényszernek vessék alá; s ekképp a bolond szabadságot az okosnak elébe helyezik. Azt kellene hát gondolni, az erkölcsös népek – melyek mindegyike magában már állammá egyesült – szükségképp sietni fognak az ily elvetemült állapotból kievickélni, mentül hamarabb, annál szívesebben. Ehelyett azonban mit látunk? Miben helyezi minden állam a fenségét? (...) Éppen abban, hogy semmiféle külső törvényi kényszernek ne legyen alávetve.”
Hegel nem értett egyet Kanttal. Szerinte az állami felsőbbségnek kell olyan, jól kitalált állami mechanizmusba beépíteni az embereket, amelyben „természetes” önző hajlamaik által kordában – békében – tartják egymást: „nem az emberek erkölcsi javítását kívánja itt a feladat. Hanem csak a természet mechanizmusa az, amelyről tudnunk követeli, hogyan lehet az emberekre alkalmazva felhasználni: hogy békeellenes érzületeiknek egymás elleni irányait egy népben úgy irányozzuk, hogy maguk kényszerítsék egymást kényszertörvények alá adni magukat, és így akarva, nem akarva, előidézzék a békeállapotot, amelyben a törvényeknek erejük van”. A polgár élete Hegelnél eszköz, Kantnál cél. Kisbali László zseniális meghatározása szerint, ha a pici gyerek állandóan a konvektort akarja megrágni, akkor „a kantiánus a konvektort keríti be, a hegeliánus a gyereket”.
„Machiavellista, hegeliánus, nietzscheiánus, hobbesiánus vagyok, amitől a kantiánus, rawlsiánus baloldaliakat, liberálisokat persze a hideg rázza” – nyilatkozta tavaly a Heti Válaszban Lánczi András, az egyetlen komolyabb ideológus, aki a mostani rezsim filozófiai alátámasztásával próbálkozik, és, ami a hidegrázást illeti, igaza is van neki. A XVIII. század végén elöntötte Európát a heves békevágy. A Franciaország elleni első koalíció felbomlása után megkötött, 1795-ös baseli béke rengeteg dolgozatot inspirált a világbéke lehetőségéről. Ezek közül emelkedett ki hatásában és távlatosságában a Kanté. A következő század a nemzeti ébredésé volt. Nemzeti részérdekek uralkodtak az egyetemes érdekek felett. A függetlenségre, terjeszkedésre, kiválásra-beolvasztásra törekvő nemzeti partikularitások gerjesztették a háborúkat. Ennek a folyamatnak a végkifejlete volt az első világháború.
Ennek végén az elementáris békevágy ismét a nyugatos szellem középpontjába állította a polgári internacionalizmus kanti gondolatát. Ekkor fordult le magyarra Kant béketraktátusa. Babits Mihály fordította le, miközben hatalmas békeverseit, a Húsvét előttet, a Fortissimót, a Strófák egy templomhozt és a többit írta („és mikor azt mondják: Kereszténység és honszeretet! / keresztre feszítik újra Krisztust s a szeretetet; / és mikor azt imádkozzák hogy: Győzelmet adj! / cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:”). Babits lelkes és radikális előszót írt a műhöz, melyben leszögezte, hogy a fordítással kifejezetten agitatív célja volt. Ez volt az az időszak, amikor a nacionalista militarizmus szörnyű következményei sokakat már egyenesen a nemzettagadásba ragadtak. Ekkor fejtegette Babits Az igazi haza című írásában, hogy „az Emberiség előbbre való, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek”. Ekkor alakították meg Márai Sándor, Kassák Lajos és mások „a Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportját”. Márai persze nem sokáig volt kommunista, de polgárként mindig internacionalista maradt azzal a mély meggyőződéssel, hogy csak a politikai (!) nemzetet eltörlő vagy alárendelő új nemzetközi rend óvhatja meg a világot attól, hogy elpusztítsa önmagát. Ő nem hitte, hogy ez sikerülhet. Úgy érezte, nem tehet semmit, csak nézheti tehetetlenül „az öngyilkos emberiség őrült perét, amint a fajta, nemzet, párt rögeszméi kedvéért mindent elpusztítanak”.
1946-ban ez a pesszimizmus fölöttébb érthető volt. A Kant által elképzelt népszövetség abban a kezdetleges, csökevényes formában, ahogy az első világháború után létrehozták, nem tudta megakadályozni a még szörnyűbb másodikat. Azóta viszont Kant igazsága igazolódott – azzal a részlegességgel és kilengéssel persze, amellyel egy kétszáz éves igazság igazolódhat. A második világháború óta bolygónk oly nagy részén, oly hosszú ideje honol béke, amire nem volt még példa az emberi történelemben. A polgárai felett teljhatalmat gyakorló „hobbesiánus” Leviatán-államok és a republikánus szellemű „kantiánus” jogállamok katonai szövetségei tartották fenn bolygónk nagy részén a békét önmagukon belül és – kölcsönös elrettentéssel – egymás között. A „hobbesiánus” államok gyengesége, fejlődésképtelensége és taszítása, a „kantiánus” államok ereje, termékenysége és vonzása tette, hogy ez az egyensúly úgy borult fel, hogy a béke nem borult vele.
A republikánus szellemű jogállamok polgári és katonai szövetségei átfogják Észak-Amerika mellett Európa igen nagy részét. És ezen kereteken belül a béke stabilabb, mint valaha. John Rawls, korunk meghatározó liberális filozófusa, akit az Orbán-kurzus fentebb idézett ideológusa Kanttal együtt vet el Nietzsche,Hobbes és Machiavelli kedvéért, utolsó művében, A népek jogában tovább fejlesztette a kanti béketeóriát. Egyrészt valamelyest rugalmasabbá tette a republikánus alkotmány kritériumait, hogy a nyugati kultúrkörön kívül álló társadalmak is beleliberalizálódhassanak, másrészt viszont kifejtette, hogy a szabadelvű államok közössége jogosan avatkozhat bele a jogállamiság normáit, az emberi jogokat sértő államok belügyeibe a tartós béke érdekében.
„Európa a békét jelenti... Ha nem lenne Európai Unió, akkor béke sem lenne a kontinensen... az előző évszázad megtanította a kontinens népeinek, hogy a békét az »élni és élni hagyni« elvét követve lehet biztosítani.” Ez a kantiánus szöveg a német közszolgálati televízióban hangzott el 2012 márciusában. Orbán Viktor szájából. Egy héttel azután, hogy március idusán a Kossuth téren meghirdette a „gyarmatosító” Brüsszellel szembeni szabadságharcot, meleg szavakkal üdvözölte a békeharcos békemenetet, mely januárban végigvonult Budapest gerincén, és annak szellemében a magyarok emberi jogainak védelmére illetéktelen, ellenséges idegenekké nyilvánította mindazokat, akik Kant és Rawls szellemében védelmezik a tartós béke és az emberhez méltó élet feltételeit.
