No de nem lehet panaszom a klinikára sem. Más, mint a kórház. Nagyobb a rend, a fegyelem, szigorúbban érvényesül a mindenféle hierarchia, minden roppant szabályos. De alapos, tiszta, lelkiismeretes.

Addig el nem engedtek, amíg össze nem kalapáltak némiképp. Külön színfoltja a klinikai létnek az orvostanhallgatók menetrend szerinti felvonulása. Fekszik az ember az ágyában, éppen nekilátna früstökölni, amikor váratlanul megjelenik a kórteremben tucatnyi jó karban lévő, csinos vagy daliás, fehér köpenyes, sztetoszkóppal nyakláncozott egyetemista, és fölsorakozik az ágyam lábánál, kézben a tollal, jegyzetfüzettel.

Én a harmadik alkalom után ilyenkor már automatikusan takaróztam kifele, nyakamba húztam trikómat, és dugtam a hasamat a tudásra szomjazó ifjak orra alá. A hasam ugyanis igen attraktív mostanság. Sérvem van, mégpedig kapitális. Most nem operálható, nagyobb műtétre kell tartalékolni erőt, energiát, vérlemezkét.

Kutyafej nagyságú. Ha állok, és nincsen rajtam kötő. Ha fekszem, visszanyomkodható, sőt egészen vissza is húzódik magától. Ha nincsen a hasamban sok víz. Mert akkor sérvem még nagyobb lesz, vissza se húzódik, és könnyen ki is sebesedik.

Na most a klinikán sikerül nyolc-tíz liter vizet betartalékolnom, úgyhogy sérvem, bátran mondhatom, nemzetközi jelentőségre tett szert; a német, angol, magyar, arab diákok komoly képpel vizslatták körbe, tapogatták kutyafejemet. A komolyabb vízhajtókban csak ott tartózkodásom vége felé részesültem, cserébe viszont folyamatosan és bőségesen kaptam hashajtót, amelynek szervezetem méregtelenítése volt a feladata. Úgyhogy – tekintettel arra, hogy a klinikai koszt ehetetlennek bizonyult – lényegében vízhajtón és hashajtón éltem két héten át, ami roppant változatossá és szórakoztatóvá tette kórházi mindennapjaimat.

Ezt színesítette tovább az a harmincnegyven gyönyörű medika és roppant fess medikus, akit kutyafejű hasammal szerencséltettem naponta megadón. Kicsit úgy éreztem magam, mint a formalinnal teli dunsztosüvegben ázó kétfejű csecsemő. De hát pedagógus lettem volna egykor; ez a legkevesebb, amit hozzátehetek a magyar felsőoktatás mostoha ügyéhez.

Sorrend

Még az elején, az előző kórházban történt, jó pár hónapja, hogy kedves fiatal orvosom elém tárta a valót: betegségem nem gyógyítható, szerencsével stagnálhat egy darabig, időleges javulás is elképzelhető, de végleges megoldást csak a transzplantáció jelenthet. Amire vagy sor kerülhet, vagy sem, és ami vagy sikerül, vagy sem. Ha igen, akkor új életet kezdhetek. Ha nem, hát akkor, ugye…

Doktor úr, mondom neki, én eléggé sokat éltem, meg is kell fizetnem sok mindenért, sok könnyet nem is ejtenék magam miatt, ha módomban állna. De tudja, nekem van egy sajátos professzióm, amit én évek óta igyekszem kiporciózni, nagyjából tisztában vagyok vele, mi az, ami nem olyan fontos – általában azzal bíbelődöm –, és mi az, amit csak én tudok, tehát nekem muszáj bevégezni. Na most ebben az esetben esetleg ajánlatos lehet, ugye doktor úr, egy kicsit átsúlyozni a teendőket. Mit javasol doktor úr, vegyek előre bizonyos dolgokat, és iparkodjam azokkal?

Rám nézett értelmes szemével, és bólintott: – Vegye előre, és iparkodjon.