Dankó nem hazudik, hanem lángoló szívét magasra tartva, táncos léptekkel, nótázva vezeti a népet ezer árkon és bokron, buktatón és ugratón át a rezsicsökkentés szép új világába, melynek hatalmas ablakai a rezsieltörlés még szebb világára nyílnak. De lehet, hogy ez már egy másik mese, és nem a rádió, hanem Izergil anyó meséli Gorkij novellájában. Mindegy, fő, hogy igaz, hogy Dankó, és hogy a miénk. Ámde − a költővel szólva − ne lógjunk tovább a mesék tején, hörpintsünk valódi világot, habzó éggel a tetején!

A megszorítások és fosztogatások, akár nagyvonalú engedmények és bőkezű osztogatások vásári-karneváli képében jelennek meg, akár valamilyen válság kellemetlen, ámde elkerülhetetlen költségeiként kommunikálják is őket szürkén és egyhangúan, nem azonos súllyal nehezednek az egyes társadalmi csoportokra. Nem ugyanannyit vonnak el mindenkitől, és nem ugyanannyit adnak mindenkinek, arról nem is beszélve, hogy még az ugyanannyi sem ugyanannyi egy gazdag és egy szegény háztartásban. A kérdés az: vajon a megszorításokat elsősorban a szegények, mélyszegények, elszegényedők rovására vagy a jómódú, gyarapodó, de legalábbis tartalékokkal rendelkező középosztály rovására hajtják-e végre.

Akut gazdasági válságok, modellválságok idején (mint amilyen a szociális vagy jóléti állam jelenlegi válsága az Európai Unióban) liberális demokráciákban a megszorításokat döntően a középosztályon hajtják végre, antiliberális demokráciákban (a többség zsarnoksága, vezérdemokrácia, választásos autokrácia) viszont a szegényeken. Az utóbbi megszorítási típusnak az a nagy előnye a hatalmat gyakorlók számára, hogy legfeljebb elvontan, szociológiai témaként, személytelen statisztikai adatokban jelenik meg, politikailag nem. Egyrészt azért nem, mert az igazán szegények egy politikamentes világban élnek, mélyen a politika hallótávolsága alatt, politikailag némák, szervezetlenek, nincs politikai képviseletük, még csak sztrájkba sem léphetnek, mivel munkájuk sincs, egyáltalán semmivel sem rendelkeznek, amit megvonhatnának valakitől, és ezzel rábírhatnának valamire.

Az igazán szegények − mint egy interjúban nemrég Juhász Pál szociológus-közgazdász keserűen megjegyezte − nem azok, akiknek kizsákmányolják a munkáját, hanem akiket a kutya sem akar kizsákmányolni, mert a munkaerőpiacnak még a horizontján sem jelennek meg (a közmunka nem piaci kategória, és inkább a XVIII. századi dologház, kényszermunka kései leszármazottja a kaszárnyakapitalista államban, amely a szegényeket − a középosztály általános megelégedésére − közmunkával fenyíti, fegyelmezi, ellenőrzi, tartja függésben: miután a bérmunka rabszíjáról lefűződtek, most az állam fűzi föl őket a közmunka még keservesebb rabszíjára, így minimalizálva a szociális eltartás költségeit és tartva féken milliós tömegek szociális indulatát).

Ezzel szemben a középosztály, ha megszorítják, felüvölt, begerjed, kirohan az utcára, tüntet, fenyegetőzik (elég Görögországra vagy Spanyolországra, Portugáliára gondolni, vagy a legutóbbi időkből a magukat „valutakárosultaknak” nevező és szélsőjobb jelszavakat skandáló, dühödt magyar középosztályi tömegek bankellenes utcai akcióira, kicsit régebbről a nagygazdák traktoros, kombájnos haragnapi Budapestre vonulásaira és autópálya-blokádjaira, még régebbről pedig a taxisblokádra). Az egzisztenciálisan frusztrált, a lecsúszástól, talajvesztéstől, megszerzett pozíciói és javai elvesztésétől rettegő középosztály agressziója, lázadása, „forradalma” akut válságidőszakokban könnyen jut el akár a fasizmusig is.

A kérdés mindig az: a középosztály mekkora részét és milyen intenzitással hatja át a kétségbeesés, a kiábrándultság, a megcsalatottság érzése, amely könnyen fordul át gyűlöletbe és agresszióba, ettől kezdve pedig a szélsőséges populista erőknek csak elő kell ven niük a jól ismert céltáblákat – pártok, parlamentarizmus, bankok, bevándorlók, külföldi tőke, „nemzetközi zsidóság”, liberalizmus, Nyugat, romák, szegények –, hogy a középosztályi tömegek indulataik hosszú késeit beléjük vagdossák. Ha a válság sokkhatását, kilengéseit sikerül valamelyest csillapítani, kártételeit csökkenteni, költségeinek megfizetését az egész társadalomra szétteríteni, akkor a középosztály érzületi és politikai fasizálódása megáll a széleknél. Ha nem sikerül, akkor a fasizmus (vagy aminek éppen nevezik) többséget szerez magának a középosztályban.

Innen nézve Magyarország és Görögország ma a gazdasági válság igazi kísérleti laboratóriumai: jól láthatóan mindkettőben növekszik a középosztályon belüli igény a fasizmusra, azzal a jelentős különbséggel, hogy Görögországban hagyományosan erős baloldali populista képviselete van a szegényeknek, a leszakadó alsó középosztálynak is, Magyarországon ezzel szemben nincsen. A jobboldali nemzeti populizmus államában a legtöbbet a külföldi nagytőkésektől, nagybankoktól és nagy szolgáltatóktól veszik el (egészen állami ellenőrzés alá helyezésükig, tényleges államosításukig, versenyből kiszorításukig menően), de − éles ellentétben a Chávez-féle baloldali szociálpopulista államoktól − nem azért, hogy az így szerzett többletet (vagy annak akárcsak egy kis részét) a szegények között osszák szét, hanem azért, hogy a tehetős vagy feltörekvő középosztálynak adják, a „nemzeti középosztályt” erősítsék: a szegények − menthetetlenek és haszontalanok, csak viszik a pénzt, és semmit nem hoznak a politikai konyhára.

A jobboldali populista rezsimek szociálpolitikájának legfőbb célja saját államhű, szolgalelkű középosztály gründolása, amely aztán hosszú időre kikezdhetetlen választási talapzatává válik a tekintélyelvű, centralizált hatalomnak. Ebben a jobboldali populista képletben a szegényeknek nincs helyük, a költségvetési takarékoskodásnak a szegényeken kell kezdődnie: a lehető legkevesebbet kell megadni nekik, és a lehető legtöbbet kell elvonni tőlük. Ráadásul ennek semmi akadálya, mivel a szegények politikailag nem osztanak, nem szoroznak: nincs komolyan vehető politikai képviseletük, és zömük nem vesz részt még a választásokon sem. A jobboldali nemzeti populizmus ideológiailag is a középosztályra épít, a középosztálynak kedvez, hízeleg, hisz végső soron a középosztály lázadásának politikai kifejeződése ő maga is. A szegények sokmilliós tömbjét nem tekinti a nemzettest részének, vagy ami ugyanaz: halálra ítélt részének, rothadó részének tekinti, amelyet le kell metszeni, vagy hagyni kell magától lerohadni.

Az esélytelenek tömegétől, ettől az esélyesekre nehezedő irdatlan holtsúlytól − mondják − meg kell szabadítani az államot, különben az esélyesek és velük együtt a nemzet is összeroppan (az esélyesek tudvalevőleg a „nemzet gerincét” alkotják). Emlékezetesek a korporatív magyar állam szegényellenes szociálpolitikáját helyeselve igazoló nemzeti populista társadalomtudós legtaglózó szavai: „a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból. (…) Gyakorlatilag leírhatjuk őket, (…) a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk”; „ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni”. A szegények életképtelenek, esélytelenek, halálra vannak ítélve: az erőforrások elpocsékolása lenne bármit is adni nekik, inkább elvenni kell, amit még lehet.

És ez az elvonás − a szegények millióinak megszorítása − teljes gőzzel zajlott az elmúlt három évben: gondoljunk a munkanélküli-ellátások, a rokkantellátások, a közmunkásfizetések, a szociális támogatások drasztikus csökkentésére, a középosztályi nagy jövedelmek, fizetések adóreform címén történő növelésére és a kis jövedelmek jelentős csökkentésére, a szegények iskolai integrációja helyett szegregációjukra stb. stb. Így erősödnek az esélyesek, az életképesek, így erősödik a nemzeti középosztály és középosztályi nemzettudat állam és államisten segedelmével. Egy ország, amelynek politikai osztálya aggodalmasan figyeli a folyamatos népességcsökkenést jelző demográfiai mutatókat, könnyedén a semmibe taszítana, „leírna” magyar milliókat, a nincstelen magyarok népesedésével a jómódú magyarok népesedését állítva szembe, úgy kapcsolva össze a szociálpolitikát a népesedéspolitikával, hogy a „nemzetfenntartó”, „produktív” középosztály népesedésre ösztönzését (a családok előnyben részesítése lényegében a középosztályi családokra korlátozódik) az „improduktív”, „nemzetgyöngítő” alsó osztály (szegények, illetve mélyszegények, ezen belül különösképpen a romák) népesedésének visszafogására ösztönzése egészítse ki.

Tulajdonképpen először fordul elő Magyarországon, hogy a politikai nemzetből vagyoni alapon kirekesztik a szegények millióit („kinek mennyije van, annyit is ér”, akinek tehát semmije sincs − semmit) mint leírható, értéktelen, felesleges, nemzetietlen tömeget, amely a nemzeti középosztály nyakán csak kolonc. Egykor a jobbágyparasztságot is kirekesztették ugyan a nemesi nemzetből, de merőben rendi-politikai alapon, a zsellérek nincstelensége, földtelensége nem akadálya, hanem feltétele volt kiszipolyozásuknak. Később a zsidóságot rekesztették ki a fajpolitikai nemzetből származási alapon, még később pedig a gazdagokat − gyártulajdonosokat, földbirtokosakat, gazdagparasztokat, arisztokratákat − osztályszármazási alapon a „munkás-paraszt nemzetből”. De olyan még nem volt Magyarországon, hogy azon az alapon akarjanak kirekeszteni a politikai nemzetből milliókat, hogy szegények, elesettek, nyomorultak, rokkantak, rászorultak, megszomorítottak.

Márpedig ma ez történik. Annál dühödtebben, minél többen lesznek, márpedig a minden forrást saját középosztály gründolására összpontosító nemzeti-populista gazdaság- és szociálpolitika következtében a szegények, a leszakadók, a „munka világába visszahozhatatlanok” száma nőttön nő. (Megjegyzem, miközben a „nemzeti gerincű” és mintha keresztény új középosztály országhatárokon átívelő nemzetegyesítésről álmodik, ezen csakis a magyar középosztály képzelt politikai testének határokon túl nyúló egyesítését érti: a szociális határokon − osztályhatárokon, vagyoni-jövedelmi határokon, kulturális határokon − átnyúló nemzetegyesítésről, a határontúli szegényeknek a nemzetbe való fölvételéről egy hangot sem hallani. Persze aggodalomra semmi ok: aki nagyon szegény, annak politikai akaratából, lelkierejéből még az állampolgárság felvételére sem futja.)

Az itt vázolt társadalmi csapdahelyzetből semmilyen irányba nem vezet politikai kiút. Kiutat az sem jelentene már, ha az állam teremtette új középosztályba nem inkorporált, abból egyenesen kitaszított, kegyvesztett, kukoricára térdepeltetett középosztályi csoportok tömegesen a jelenlegi rendszer ellen voksolnának, és a baloldali erőknek sikerülne megnyerniük a következő parlamenti választást, ami persze elképzelhetetlen. A helyzetnek, amelybe Magyarország került, már nincs pártpolitikai megoldása. A politikai katasztrófa már 2010-ben bekövetkezett a liberális demokrácia lerombolásával; most a társadalmi katasztrófa van soron, ennek elhárítása a tét, amihez a legnagyobb párt legnagyobb többsége sem lesz elégséges.

Ha az antiszociális középosztályi rendszerváltás kedvezményezettjei továbbra is ragaszkodni fognak privilegizált helyzetükhöz, ha legalább rövid távon nem lesznek képesek lemondani az állami erőforrások egyoldalú kisajátításáról, a tartalékok föléléséről, a jövedelmeknek az új középosztályhoz történő drasztikus átcsoportosításáról, és ha a balközép és a jobbközép politikai és civil erők nem tudnak közelesen megállapodni a nemzeti megmentés ideiglenes egységkormányának felállításáról, akkor a politikai katasztrófát (a demokrácia pusztulását) gazdasági és társadalmi katasztrófa fogja követni Magyarországon, függetlenül a 2014-es választások kimenetelétől.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD