Negyven évvel ezelőtt ezen a napon kezdődött Chilében a nagy vérengzés és Augusto Pinochet tábornok rémuralma. Több mint kétezer embert biztosan megöltek, és alighanem a több mint ezer eltűnt túlnyomó részét is. Közel harmincezer embert, köztük kisgyerekeket kegyetlenül megkínoztak. 130 ezer embert tartóztattak le. Hosszú éveken át a rettegés, a gyilkos terror uralta Chilét.

Pinochetet a mai magyar jobboldalon ki szereti, ki utálja. Mert pozitív és negatív figurának is jó. Lehet hős, aki bátran félrerúgja a nyugati demokrácia béklyóit, és kemény kézzel kiszabadítja hazáját a baloldal és nemzetközi (kubai) ügynökei markából, mielőtt még azok teljesen tönkretennék az országot. Pozsonyi Ádám, Magyar Demokrata: „Az igazi humanisták… a Francók, Pinochetek és társaik… Nem a Szép új világban hisznek, hanem az összeomlást akadályozzák meg… megrövidítik a lakosság szenvedéseit… Pinochet is rögtön azzal kezdte, hogy… összefogdosott vagy háromezer komcsit… szépen likvidálta őket, majd rendbe tette a gazdaságot.” Hát így.

De lehet Pinochet ördög is, aki tűzzel-vassal, CIA-val ráterrorizálja népére annak akaratával és érdekeivel szemben a „neoliberalizmust”, s ezen a példán láthatjuk, mekkora képmutatás, amikor az USA a demokráciáról meg az emberi jogokról papol.

Abban a világban, a mi jelenünkben, ahol a demokratikus kapitalizmus a legjobb opció, Chile példája minden rosszra jó. Hatásosan használható a demokrácia ellen is, a kapitalizmus ellen is.

A negyven évvel ezelőtt (máig sem tudjuk biztosan, miként) meghalt Salvador Allende vezetésével demokratikus, legitim, humanista indíttatású kormány tette tönkre az országot. Államosította a bányákat, a bankokat, és amire még ideje volt, ellehetetlenítette a magántulajdont, kikergette az országból a tőkét, fedezet nélkül növelte sokszorosára a jóléti kiadásokat, amivel pillanatok alatt sok száz százalékos, megfékezhetetlen inflációt gerjesztett.

A Pinochet-féle sokkterápia mindenféle szempontból kegyetlen volt. Nemcsak a rendőrállam, hanem a gazdasági viszonyok szintjén is. Tetemesen megnövelte a munkanélküliséget, a jövedelmi különbségeket, radikálisan letörte a jóléti kiadásokat.

Ma Chile az egyik legstabilabb demokrácia Dél-Amerikában. Az OECD első dél-amerikai tagállama. A versenyképesség, a társadalmi viszonyok, az egy főre jutó GDP, a gazdasági és politikai szabadság, a korrupció leküzdése tekintetében a kontinens élén áll, bár persze a válságok, a társadalmi feszültségek ezt az országot sem kerülik el.

Egyszerű lenne az élet és a történelem, ha nem lehetne hosszabb távon hatékony, ami szörnyű. Azt is mondhatjuk, hogy a gazdasági ellehetetlenülés után a chilei demokratikus baloldalnak sem lehetett volna más útja, mint a bezárkózás és a diktatúra. Akárcsak Kubában. Alig több mint egy évtizeddel azelőtt. Már tele is volt az ország kubai tanácsadókkal. Volt mitől tartani Washingtonban.

Magyarázat van, mentség nincs.

Nixon Amerikája számára sincs. A jelen igazolhatja a versenyre épülő piacgazdaságot és a prudens költségvetési politikát, de a terrort, a tömeggyilkosságot, a tömegnyomor iránti érzéketlenséget nem igazolhatja semmi.

Chile – negyven éve…