Rendeleti kormányzás során a végrehajtó hatalom (kormány) az őt létrehozó és ellenőrizni hivatott törvényhozói hatalom (parlament) helyett irányítja az országot. Ez indokolt lehet rendkívüli helyzetekben (háborúban, természeti csapások idején), amelyek annyira gyors intézkedéseket követelnek, hogy nincs idő a demokratikus intézmények körültekintő döntéshozatalára. Polgári demokráciákban ilyenkor a parlament átmenetileg a kormányra ruházza saját jogosítványait, anélkül hogy végleg lemondana róluk.

Kövér László házelnök azonban „hosszú távon” is megfontolásra javasolja a rendeleti kormányzást. Nem mintha tartalmát tekintve nem ez történt volna az utóbbi három és fél évben, hiszen a törvénytervezetek túlnyomó részét formálisan ugyan a kétharmados parlamenti Fidesz-többség képviselői nyújtották be egyéni indítványként, de mindegyik mögött a feltétlenül kiszolgált kormányzati akarat állt. A lényeg az volt, hogy a törvényalkotási procedúrát, a demokráciának a kormányfő szemében kényelmetlen „időhúzását”, az ellenzék „akadékoskodását” a parlamentarizmus leplének takarásában megkerüljék, s így kényszerítsék rá a nemzetre viharos gyorsasággal a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

Miért gondolhatja Kövér László, hogy eldobhatja ezt a leplet is? Hogy megszüntetheti a nyilvános politikai életet? Miért lazítana most azon a gyakorlaton, hogy a parlament (a parlamenti többség, valójában a kormány) mindent, a legrészletesebb szabályokat is törvénybe akarja iktatni? Miért ébred rá most, hogy az volna a normális, ha a parlament csak a legalapvetőbb, garanciális szabályok megalkotására tartana igényt? Miért akar rendeleti kormányzást? Ráadásul rossz íz nélküli rendeleti kormányzást. Olyat, ami nincs. Rossz íze volt Szálasi Ferenc rendeleti kormányzásának éppúgy, mint a „létező szocializmus” évente négyszer néhány napra összeülő parlamentjének. Ám most nincs rendkívüli helyzet.

Nincs diktatúra. Béke van. Semmi nem indokolja, hogy a kormányt a parlament csak utólag tudja számon kérni, ahelyett hogy politikáját már a törvénytervezetek vitájában mérlegelhesse. Sem a parlament politikai kisebbségében, sem a lakosság többségében nincs nyoma a kormány iránti akkora bizalomnak, amely alapfeltétele volna, hogy a rendeleti kormányzással járó óriási hatalmat a kezébe adja. Magyarul, hogy fejét önként és dalolva a mai vagy a bizonytalan jövőbeni kormányzat bárdja alá fektesse azzal, hogy úgysem fogják bántani, miért is tennék? Nem tudjuk, mit lát a jövőben a házelnök, ami indokolhatná szemében a rendeleti kormányzást. Hacsak nem a közeledő választásokat, amikor is – felteszem, így kalkulál – hatalmon marad ugyan a Fidesz, de messze távol a mai túl a kényelmes parlamenti többségtől, ami mindjárt indokolhatná a rendeleti kormányzás megelőlegezését. Kilenc hónappal a választások előtt egy ilyen felvetés több mint politikai udvariatlanság. Netán a növekvő félelem fenyegetése?