Növekedési fordulat történt Magyarországon: ismét nő az államadósság. Ha a miniszterelnök mindössze ennyiben foglalja össze kabinetjének „sikereit”, igazat szólt volna – minden más, amivel azt igyekezett alátámasztani, hogy háromévnyi, kétharmados többségben abszolvált kormányzás után még mindig jó kezekben van az ország, a büszkélkedés helyett inkább szégyenkezésre adna okot.

A 0,4 százalékos, bőven a statisztikai hibahatáron belül lévő „gazdasági növekedésről”, a közmunkával, az egy nyolcórás státusz két négyórás állásra osztásával és a külföldön dolgozók beszámításával feltupírozott munkaügyi statisztikákról meg a jobban teljesítés további ismérveiről szóló kormányfői beszámolót a képes tudósítások szerint a kormánytöbbség padsoraiban is lesütött szemmel, zavartan hallgatták: 2010-ben, amikor gyakorlatilag letolták a pályáról az ellenzéket, aligha ilyen sikerekről álmodtak.

Maga Orbán minősítette legfőbb kormányzati céllá az eladósodás elleni harcot – mára ebből (jelentős társadalmi veszteségek és a gazdaság befagyasztása árán) annyi realizálódott, hogy nem az IMF-nek, hanem Templetonéknak tartozunk, GDP-arányosan ugyanannyival, csak éppen a magasabb kamat miatt sokkal többet kell visszafizetnünk. Korlátok közé szoríthatta volna a kormány a közpénzek eltérítését – ehelyett most az összes mutatót tekintve korruptabbak vagyunk, mint a rendszerváltás óta bármikor, és Magyarország az intézményesült korrupció meg a gazdasági érdekcsoportok által foglyul ejtett állam európai példaországává vált. Tisztába tehette volna az ügynökügyet – de volt egy jobb ötlete: háromszor is leszavazta, hogy a parlament napirendre tűzze a kérdést. Átalakíthatta volna a pártfinanszírozást – helyette csak a legális finanszírozási csatornákat szűkítette, még inkább az oligarchák és a pártközeli pénzfelhajtók karjába lökve a nagypolitikát. Kezdhetett volna valamit a tömeges szegénységgel – kezdett is: kitermelt még 800 ezer szegényt a meglévő 3,4 millió mellé. Hozzáláthatott volna a népesedési krízis megoldásához – ezen a téren Deutsch Tamás új házassága a leginkább előremutató fejlemény. Megkereshette volna a helyünket a formálódó új Európában –meg is találta: a legkülső periférián (és egyáltalán nem biztos, hogy a közös határok belső oldalán).

„Most mi vagyunk erősebbek, nekik kell alkalmazkodniuk hozzánk” – üzeni Orbán Viktor, de azért minden olyan konfliktusból kihátrál (legutóbb a befagyasztott uniós támogatások kérdésében), ahol nem szóban, hanem a kutyák összeeresztésével döntenék el, hogy ki viszi ágyba a menyecskét. Amikor hús-vér ellenféllel kell megküzdeni, tényleges teljesítményt kell mérlegre tenni, valódi eredményt kell felmutatni, ez a mérhetetlen erő mindig zavarba jön: csak abban a kényelmes mezőben működik, amelyet még a 2010-es választás alakított ki a számára, és amelynek 2014 májusában így vagy úgy, de a végéhez érünk.