Az István, a király megrendezése óta tudjuk, hogy Alföldi Róbert unja a politikát. Ami engem illet, néha még találok benne egy-két érdekes és reményt keltő pillanatot. Ilyen volt Bajnai Gordon megjelenése. De be kell vallanom, hogy a baloldal, különösen az MSZP tehetetlenségéből és telhetetlenségéből már nagyon elegem van. Mostanában pláne.

Már rég túl vagyok azon, hogy érdekeljen, ki lesz a „demokratikus baloldal” miniszerelnök-jelöltje. Teljesen mindegy, hogy Mesterházy Attilának vagy Bajnai Gordonnak hívják, csak legyen már valaki, aki végre elkezd érdemben kommunikálni az emberekkel, aki nem csak viccből, hanem komolyan is ellenfele lehet Orbán Viktornak. Nekem mint választópolgárnak mi közöm van ahhoz, hogy milyen hatalmi harcok folynak a háttérben? És miért kell hol ettől, hol attól meghallgatnom, hogy a másik mit nem úgy mondott, ahogy gondolt, vagy fordítva?

Ha komolyan vennék, hogy kormányváltásra készülnek, akkor már rég megegyeztek volna szépen, csendben, és már készen állnának azokkal a válaszokkal és megoldási javaslatokkal, amelyekkel egy következő kormánynak meg kell győznie a lakosságot, hogy ami ma Magyarországon folyik, az abnormális, de talán még orvosolható, és náluk van a gyógyszer.

Sokan vagyunk, akikkel értelmesen lehetne beszélni, csak mostanában nem próbálta senki.

Meghallgatnám például, hogy hogyan adnák vissza az oktatás szabadságát. Tudom, hogy azokat a tanárokat, akiket minden szakmai érv és a gyerekek szeretete ellenére elűztek, megaláztak, már nem hozhatjuk vissza. De mit tesznek majd azért, hogy újra merjenek tanítani az iskolákban, úgy, hogy erre nem törvényben kötelezik őket? A család után az iskolapadban dől el, hogy milyen felnőttek élnek egy országban.

Mit tesznek majd azért, hogy a gyerekemet el merjem vinni egy állami kórházba, és ne keressem rögtön a magánrendelőket, ha baj van? Hogy ne kelljen hónapokat várnom egy egyszerű vizsgálatra, és ha már bent vagyok a kórházban, akkor ne csupa kiégett, elcsigázott, kiábrándult és túlterhelt emberrel kelljen együttműködnöm, akiket sokszor már a hálapénz sem motivál.

Kérdezem, hogyan tudnak majd úgy munkahelyet teremteni, hogy az ne csak a jelenlegi kormányéhoz hasonló, statisztikai növekedés legyen a számokban. Mikor lesz az, hogy az országban járva nem látom úton-útfélen a látszattevékenységet végző közmunkásokat, akik ugyan éhbért kapnak a semmittevésért, de cserébe meg is zsarolják őket, hogy ha a gyerekük nem jár rendesen iskolába, még azt a keveset is elveszik tőlük.

Mit tudnak mondani annak a nagymamának, aki Mátészalka környékéről, több mint 300 kilométerre Budapesttől, 6-7 órát kénytelen vonatozni, hogy láthassa a fővárosban élő unokáját, és a vonaton 35 fokban nem működik a légkondicionáló, a téli hidegben a fűtés romlik el, és szinte mindig van ok a késésre? Gondolnak-e majd azokra, akik olyan településen élnek, ahonnan naponta egyszer indul vonat és kétszer busz? Vagy egyáltalán nem indul semmi.

Lesz-e még olyan Magyarország, ahol nem az őstermelő jár a legrosszabbul azzal, hogy termel, ahol a mikrovállalkozást nem bünteti a létezéséért a jogszabályi környezet, ahol érdemes jó ötleteket megvalósítani, ahol az ember nem gondolkozik el azon, hogy a magyarországi bank helyett ne tegye-e a pénzét egy külföldi pénzintézetbe, vagy jobb híján a szekrényfiókba?

– Mit írsz? Olvasd fel – kéri a hétéves fiam.

– Az István, a király megrendezése óta tudjuk, hogy Alföldi Róbert unja a politikát – kezdem.

– Unom a, unom a, unom a, unom a, unom a politikát – énekli erre azonnal.

„Nem lesz így jó ez a Magyarország...”

Alföldi Róbert István, a király rendezésének zárójelenete. Ki zárja magára a rácsot?