Még az abszolút holt szezonban is akad néhány nap, amikor az összesűrűsödő politikai döntések pontos sémát rajzolnak elénk az aktuális hatalom természetéről. Furcsa, kétnézetű képek ezek: az egyik irányból szemlélve cselekvő, a céljai felé következetesen haladó kormányt mutatnak, de csak egy kicsit kell billenteni rajtuk, hogy feltáruljon a másik (az igazi?) valóság.

A tegnapi szuperszerda fő üzenete – jobbról nézve – mindenképpen az, hogy „minden hozzánk tartozik, mindenben mi döntünk”. Aki eddig töprengett rajta, hogy a kormány(fő) vs. oligarchák viszonylatban merre van a farok, és hol a kutya, most kapott egy viszonylag könnyen értelmezhető, bár nem feltétlenül tárgyszerű választ.

Ünneprontás ilyenkor megkérdezni, hogy Orbán Viktor vajon valóban a Fidesz-birodalom kiépítését szóban és tettben sokféleképp támogató pénzemberek hódoltatására kért és kapott-e felhatalmazást. Tényleg impozáns, hogy ezek az urak a hatalomban, ha úgy hozza a kedvük, bárkinek a pénztárcájába bele tudnak nyúlni, de nekünk úgy rémlik, hogy amikor a „nemzeti” kormány munkához látott, még egészen más témákat azonosított nemzeti ügyként. Például az államadósság csökkentését – a tartozásét, amelyről pillanatnyilag az erősen felügyelt állami pénzügyek adatbűvészei sem állítják, hogy csökkenne (merthogy nőtt, nagyjából a GDP 3 százalékával, pedig most se sokkoló mértékű gazdasági visszaesés, se hirtelen és drámai forintárfolyam-zuhanás nincs a változás mögött).

Ígérte a népességfogyás megállítását, de neki sem sikerült. Meg persze a devizaadósok megmentését, amely feladatot ugyan már legaláb kétszer kipipálták, ám továbbra is úgy fest, hogy saját maguk – a tágabban értelmezett, és a devizacsapdába az egyszerű polgárokkal együtt besétált politikai osztály – kimentésén túl csak azoknak tudtak segíteni, akik (mivel jelentős készpénztartalékkal vagy mobil tőkével rendelkeztek) valójában nem is voltak bajban. (Sosem felejtjük, milyen elegáns indoklással szavazták le azt az ellenzéki módosítót, amely a képviselőket és hozzátartozóikat kizárta volna a végtörlesztésből – nagyjából úgy hangzott a magyarázat, mint amikor a Fidesz elmondta az ő népének: a nemzet legsikeresebb bányászfamíliáját nem érheti hátrány amiatt, hogy rokoni kapcsolatban áll a kormányfővel. Nem is érte.)

Most szólunk: a többszöri megmentés ellenére még mindig több százezer devizaadósnak a legújabb „mentőcsomag” nagy valószínűséggel sokkal kevesebbet fog segíteni, mint amennyit közvetlenül a bankoknak, közvetve pedig – az árfolyamon meg a tartóssá váló stagnáláson keresztül – az államadósságnak, illetve a gazdaságnak árt majd. Az is biztos, hogy a magyarok nem a – csak egy jól megcélzott és már eddig is kellemesen megtámogatott csoporthoz eljutó – kiterjesztett családi adókedvezmény, vagy a tartós szendergésből felrázni próbált fél- és egész szocpol miatt fognak az eddiginél több gyermeket vállalni. (Ha szabad a személyes példámat említenem: 1994 és 2005 között három gyerekem született mindenféle állami közreműködés nélkül, de ha most lennék húszéves, írásba adnám a páromnak, hogy az elsőnél megállunk, annyival borúsabbá váltak szűk két évtized alatt a lokális kilátások).

A népjólétinek aposztrofált újabb intézkedéscsomagnak megint csak nem örülhetnek majd, akik nehezen élnek – ez is egyfajta társadalompolitika, még következetes is, bár a legkevésbé sem keresztény, és (ha a nemzet valódi gondjai felől szemléljük) csak mérsékelten nemzeti. Inkább olyasmi, mint a búcsúban lőtt kétnézetű kacsintós buksza: bőr helyett PVC-ből van, üres, mint a csokinyúl, de azért bizonyos körökben lehet vele villogni.

Többen is lehetnének