Átéltem a vitatott korszakokat, van véleményem róluk.

Nem lévén politológus, nem tudnám szabatosan definiálni a diktatúra fogalmát. Miután azonban életem 90 esztendeje során számos elnyomó rendszert éltem át, fel tudom sorolni azokat az ismérveket, melyeket diktatórikusnak érzékeltem.

Úgy vélem, diktatúra az, ahol hiányoznak vagy súlyosan sérülnek az alapvető emberi szabadságjogok, ahol hiányzik vagy korlátozott a szólásszabadság, a jogbiztonság, ahol létezik ugyan parlament, de működése formális, vannak választások, de manipuláltak, ahol állami és társadalmi szinten különbséget tesznek az állampolgárok között etnikai, vallási, nemi és ún. társadalmi osztályhoz tartozás szerint, ahol a szolidaritás és szeretet helyett felülről szítják a gyűlölködést.

Az inkriminált Horthy-rendszerben – bár formailag parlamentáris rendszer uralkodott – súlyosan sérültek az alapvető emberi szabadságjogok: a Bethlen István miniszterelnök által sikeresen manipulált választójogi törvények, a parlamenti arányok erőszakos – a konzervatív kormányoldal érdekeit szolgáló – megváltoztatása eredményeként (a legmagasabb egyházi méltóságok által is megszavazott) súlyosan jogfosztó törvények (numerus clausus, numerus nullus, majd még három zsidótörvény) születtek. A munkásság és parasztság érdekeit képviselni igyekvő szociáldemokrata és kisgazdapárt háttérbe szorítása, az ország háborúba sodrása, az előbbi tényekkel mégiscsak diktatórikus rendszerre vall.

Horthy Miklós regnálása kezdetén fiatal tisztjeinek – a magyar történelemben fehérterrorként feljegyzett –kegyetlenkedéseit eltűrte, sőt helyeselte. (A mai magyar Országgyűlés díszkatonái vajon tudnak-e a sapkájukra tűzött darutoll szimbolikájáról?)

A kormányzót senki és semmi nem kényszerítette a három zsidótörvény aláírására, simán megtette, hiszen nem volt ellenére az érintettek jogfosztása. Mind ez utóbbit, mind az ország háborúba sodrását szuverén állam szuverén vezetőjeként követte el.

Napjaink „polgári” hangadói az 1944-es vészkorszak felelősségét a német megszállókra igyekeznek hárítani, mivel – úgymond – az ország március 19-én elveszítette szuverenitását, csak azt a tényt hallgatják el, hogy az atrocitások megszervezői a magyar hatóságok, végrehajtói a magyar csendőrök voltak. Horthy Miklós a helyén maradt, és a vidéki, csaknem félmilliónyi zsidómagyar ember halálba küldése után, csak a szövetséges hatalmak fenyegetése hatására állíttatta le a budapestiek deportálását. Ha nem rendelkezett volna szuverenitással, bizonyos fokú hatalommal, hogyan tehette volna meg ezt? Bizonyított, hogy már (Teleki Pálhoz írott levelében olvasható célzásai szerint) 1940 óta, de 1942-től feltétlenül tudott a környező országokból deportáltak sorsáról.

A korszak elszenvedői számára elkeserítő megélni azt, hogy a hatalom – sokak érzékenységét megsértve – a Kossuth tér arculatát úgymond „az 1944 előtti állapotnak megfelelően” alakítja vissza.

Számos vitatott személyiségről kell még szólni: Nyirő József és Vass Albert becsempészése az iskolai tananyagba például egyszerűen provokáció.

Végül idekívánkozik Prohászka Ottokár, a gyűlöletet hirdető, a zsidó magyarok jogfosztását szorgalmazó, egyébként művelt, tehetséges katolikus püspök esete. Ő egyike volt egyháza legádázabb zsidógyűlölőinek. Nagy tömegekre hatást gyakorló személyként éveken át folytatott gyűlöletkeltő uszítása minősített bűnnek számít.

Elgondolkoztató, hogyan tűrhette, tűrheti meg a szeretetet, Jézus tanításait hirdető egyházi vezetés az alapelveit megtagadó Prohászka Ottokárt (és másokat) szellemi igazodó pontként soraiban. Egy olyan egyházi személyiséget, aki azok közé tartozott, akik miatt II. János Pál pápa – a pápaság kétezer éves történetében elsőként – mea culpát mondott.

*A szerző orvos.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.