Hogy Magyarországon tartósan gyenge a társadalmi kohézió, azzal talán csak azoknak mondunk újat, akik a körülöttük lévő világról a magukat nemzetinek nevező pártok közleményeiből tájékozódnak. 

Az viszont alighanem a szakértőket is meglepi, hogy idehaza legújabban a hazaszeretetnek egy egészen különleges válfaját alakította ki a tudatunk formálására is (minimum) kétharmados felhatalmazást érző hatalom: ahogyan a Bertelsmann Alapítvány minap publikált kutatásából kitűnik, mi úgy szeretjük egyre jobban a hazát, hogy a benne lévőket nemcsak szeretnünk, de még elfogadnunk sem sikerül.

A Bertelsmann-tanulmány szerint nagyjából 1996 és 2003 között süllyedtünk a belső összetartó erők szempontjából a leggyengébb teljesítményt mutató európai államok közé. Abban az időszakban, amikor a politika előbb polgár/nem polgár, majd a kokárdaképes/kokárdaképtelen, illetve végül, minden sallangot elhagyva magyar/nem magyar alapon elkezdte felszeletelni az országot. Akkor derült ki, hogy ha az egyik oldal elveszíti a választásokat, akkor nem egyszerűen oppozícióba vonul, hanem maga a haza kerül ellenzékbe: a haza, amelybe értelemszerűen a másképp szavazó 49 vagy éppen 51 százalék már nem tartozik bele.

A széthúzó státusz azóta állandósult, de azért a közelmúltban történtek jelentős változások. Egyfelől a Bertelsmann által kimutatható mértékben megerősödött a hazával való azonosulás („szeretjük, mert magyar”), másfelől viszont a kiindulópontnak tekintett, ’89-es gyenge közepes értékről is tovább zuhant a szolidaritásra, segítőkészségre és a társadalmi igazságosság iránti igényre vonatkozó összes mutató. Vagyis az a remek idea, amelyet a kormánypárt egyik főideológusa fogalmazott meg a versenyképtelen, tehát az út szélén hagyható alsó hárommillióról, nem egyszerűen az elit bornírt ötlete, hanem széles körökben vallott tömegfelfogás.

Kérdezhetnénk persze, hogy milyen haza az, amelybe beletartozik (tehát szerethető) holt költők és szintén jobblétre szenderült (esetenként tömeggyilkos) politikusok emlékezete ugyanúgy, mint az 1944-es Kossuth tér, ellenben nem tartozik bele és szabadon gyűlölhető az ország lakosságának azon fele, amelyik a neme, a vallása, a nemi identitása vagy a világnézete alapján nem kedves a kormányzó többségnek – de nem kérdezzük. Szerintünk ugyanis a haza nem a könyvekben, az épületek falában, az utcák nevében, a szobrok vagy az alkotmány gránitjában van, hanem legfőképp és mindenekelőtt az itt élő emberekben. Aki őket – így együtt, a praktikus hatalmi célnak megfelelő aktuális leválogatás nélkül – nem szereti, annak célszerű kétkedve fogadni a szavait akkor is, amikor éppen a hazaszeretetről papol. Nem biztos – bár visszanézve nem is kizárt –, hogy Antall Józsefnek volt igaza, amikor lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének nyilvánította magát. Az viszont egészen bizonyos, hogy ha valaki kizárólag a következetesen jobbra szavazó, heteroszexuális, családos, népben-nemzetben (földben, trafikban, bányában stb.) gondolkodó magyarok, és közülük is leginkább a férfiak nevében kormányoz, az sok mindent szerethet, de a hazát annyira biztosan nem, hogy érdemes legyen rábízni.